Királyi örökség

A magyar forradalom első évfordulóján Albert Camus Párizsból arra intette a nyugati világot: „A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét.” Miért? Mert „a legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben”. A Nobel-díjas francia író szerint a magyar munkások és értelmiségiek „királyi örökséget” hagytak Európára: a szabadságot.

Vajon Európa kiérdemelte a szabadságot? Megértette-e a történelmi leckét a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, és vajon emlékezik-e ma, hatvanhárom év elteltével a magyar nép áldozatára?

A civilizált ember egyik legsúlyosabb betegsége időérzékének és emlékezőképességének hanyatlása. Az amnéziába és demenciába süppedt múlttalan, multikulti nyugati társadalmakban sokan már azt sem tudják, honnan jöttek, és hová mennek, mi a nemi, nemzeti és kulturális identitásuk, mit jelent a szabadság és az igazság. Ezért, bár már százszor elmondtuk, százegyszer is mondjuk el mindenkinek, mi történt hatvanhárom éve, midőn – két nappal a halottak napja után – bőven aratott a halál Budapest utcáin. „Vasárnap kezdődött. Azon a vasárnapon, amelyikről azt hittük, hogy végre békés lesz. Ünnepi ebédet álmodtunk a fazekakba, rokon- és barátkereső utakra indultunk volna… Hétfő. Újabb romok. Az utcákon barikádok. Háborús Budapest… Ma a rendet ismét feldúlták a szovjet tankok, melyeknek ágyúi, géppuskái
a védtelen lakosságot és minket, Kilián, VII. kerület, Széna tér szabadságharcosait lövik. Ezek az ágyúk és géppuskák ma Vörös Csepel, Kispest, Kőbánya, a Váci út és Újpest munkásainak vérét ontják. Ki ad majd arról számot a nemzetnek és a történelemnek?” – kérdezte a magyar forradalmi ifjúság lapja, az Igazság 1956. november 5-én, hétfőn megjelent utolsó száma.

November 4-én és a következő napokban, hetekben a fővárosban és országszerte sok százan áldozták életüket a megszállók elleni önfeláldozó önvédelmi harcban. Ebben a háborúban a másik oldalon a világ legerősebb hadserege állt, a mi oldalunkon főként fiatal munkások, értelmiségiek, diákok, tizenéves pesti srácok és lányok. Ezt a halotti anyakönyvi lapok és a temetői nyilvántartások éppúgy bizonyítják, mint a kádári vérbíróságok halálos ítéletei. Amikor pedig a fegyveres szabadságharc véget ért, a munkástanácsok, diákok, értelmiségi csoportok, a lakosság passzív, de elszánt ellenállásával még hosszú hetekig tartott a „második forradalom”, főként Budapesten és a nagy ipari központokban.

Mi, magyarok megtanultuk, mert sokszor átéltük, hogy – mint a nemzetiszocialista német birodalom és a bolsevik orosz birodalom halálos szorításában őrlődő Magyarország második világháború alatti utolsó legitim miniszterelnöke, Kállay Miklós írta – soha nem kaptunk segítséget onnan, ahová a szívünk húzott, akiket választottunk a múltban és a jelenben: a Nyugattól, de ha „Kelet nyugatra szakadt” népének ez a sorsa, ez a hivatása, akkor vállalnunk kell! S mi vállaltuk Bocskaival, Bethlennel, Zrínyivel, Rákóczival, majd 1848–49-ben és 1956-ban is.

Habár sokaknak nem tetszik Brüsszeltől New Yorkig, Berlintől Párizsig, mégis valljuk és vállaljuk ma is, hogy
a szabadság népe vagyunk. A szabad nemzetek erős Európájában hiszünk, amely ismeri, megbecsüli és megőrzi a magyar ötvenhatosok „királyi örökségét”.