Varga Bence

Vélemény és vita

All you can eat

A férfi a Váci utca elejénél állt meg az árnyékban. Hátát egy bezárt üzletnek vetette, és lassan, akárcsak egy trágár falfirka betűi, amit hirtelenül fújnak fel, lefolyt a fal keskeny barázdáin, egészen a földig

Összegörnyedve ült, és táskájában matatott. Hajléktalan volt, de nem volt hajléktalan külseje. A negyvenfokos melegtől izzadt, koszos homloka, mosatlan farmernadrágja és lyukas cipőorra – amelyből sötét csótányokként kandikáltak ki csontos lábujjai – árulkodtak csak helyzetéről. Hosszasan babrált táskájával.

Nem messze tőle külföldi társaság ült le egy patinás étterem teraszán. A fürge pincér sorban csúsztatta eléjük a bársonyfedelű étlapokat. Egyikük különösen jókedvűen parancsolgatott neki, és szinte az egész Váci utca hallhatta, amint az izmos, fehér inges férfi, vállalva a megtiszteltetést, mindenki helyett rendelhetett: – Goulash soup for everyone, please. Hungarian speciality, you know – fordult oda üvöltésbe forduló nevetéssel a többiekhez, akik válaszként szintén őrületes vihogásban törtek ki.

Nem sokkal, mindössze néhány aperitif gyanánt lehajtott panyolai pálinkával később a jókedvűek asztalán miniatűr bográcsban megérkezett a gőzölgő, vörösesbarna leves, vastagon szelt kenyerek társaságában. A külföldiek elismeréssel fogadták a speciális magyar ételt, amelynek különleges tálalási módját már csak a léből kivillanó gigászi méretű húsdarabok múlhatták felül.

Az iménti fővezér az ajtó mellett, egy hokedlin ücsörgő, alacsony, kopasz zenészhez szólt, kezével magához intette, és ellentmondást nem tűrően harsogta: – Godfather! Play The Godfather’s music! A muzsikus pedig vállára helyezte hegedűjét, fejét bánatosan ráhajtotta, majd végighúzta vonóját a régi húrokon, és könyörtelenül felsírt A keresztapa című film jól ismert dallama.

Minderre ügyet sem vetett a férfi, aki arrébb még mindig a földön ült, és végre előkotorta táskájából, amit keresett. Először egy olcsó konzervdobozt húzott elő, amiből pár szem kukoricát öntött ki maga elé. A sárga darabkák jobbra-balra gurultak a kövezeten, ahol a vakító napsütésben sárgállva úgy tetszett, aranyfogak heverésznek a férfi lábainál. Összekapargatta őket maga előtt, majd ismét táskájába nyúlt, s különös, torz külsejű madárbábot vett ki, amelyből alig láthatóan vékony zsinórok lógtak, végükön apró, esetleges műanyag fogantyúkkal. A férfi gondosan ujjai közé fogta őket, majd kezével babrálni kezdett a levegőben, s ekkor a madár kidülledt szemgolyóival, csúf, megtépázott tollazatával mintegy varázsütésre – életre kelt.

Csakhogy ez a csoda nem volt csodálatra méltó: a madár ügyetlenül kifaragott facsőrét mozgatni kezdte, fejét pedig esetlenül a földön heverő kukoricára irányította, s lassan falatozni kezdett. Illetve kezdett volna, a varázslat ugyanis ezen a ponton hirtelen szertefoszlott. Hiába hajolt újra meg újra a földre szórt étel fölé, hiába csipegetett belőle, egyetlen szem kukorica sem fogyott.

Eközben a társaság hozzáfogott a leveshez. Markukba fogták a gyönyörűen fénylő kanalakat, és lapátolni kezdték szájukba a levest, csak úgy szórták rá a húscafatokat. És nevettek. Nem úgy a férfi, akinek mutatványa, az étvágytalanságnak eme szörnyű haláltánca, még A keresztapa főcímdalának húsbavágó, patetikus melódiájával vegyülve sem váltotta ki a legcsekélyebb reakciót a járókelőkből. S valóban, a férfi arcára tekintve jól látszott, maga sem tartja sokra előadását, mint aki nem pénzért, adományért vagy egyáltalán némi szánalom kicsikarásáért mutatja be egyetlen lehetséges mutatványát. Teszi, mert nem tehet mást.

A tömegből ekkor egy férfi lépett elő. Elegáns, barna bőrcipőben lépdelt, élére vasalt, négyzetrácsos mintázatú vászonnadrágban, betűrt fekete ingben, hátára terített hófehér zakóval. Az elegáns külső tetején azonban ápolatlan fej, sötét szemek, pofaszakállas, ellenszenves arc és csapzott, az izzadtságtól meggöndörödött hosszú haj köszönt vissza. Maga volt a két lábon járó ellentmondás.

Az ismeretlen tekintete megakadt a madárka nyomorult vergődésén. Hátborzongató mosoly futott végig a száján. Lekapta zakóját, két kézzel megragadta gallérjánál, majd háta mögül indított mozdulattal a madár elé terítette, ügyet sem vetve rá, hogy a zakó által felvert por egyenesen a falatozó társaság felé szállt. Azok megálltak az evésben, a kanalak a levegőben ragadtak, és azonnal az ismeretlen felé fordultak mindannyian. Méregetni kezdték, de amaz ügyet sem vetett rájuk. Mereven bámulta a madarat, miközben térdre ereszkedett vele szemben. A madár is felemelte fejét a kukoricából, hogy viszonozza az idegen tekintetét.

Ekkor a férfi váratlanul eltátotta száját, s rávetette magát a kukoricára. És zabálni kezdett belőle. Vadul, gátlásaiból kivetkezve habzsolta a szétszórt kukoricaszemeket.

Az asztaltársaság zavartan, undorodva nézte a jelenetet, a zenész is leemelte vonóját a hegedűről.

A hajléktalan értetlenül bámult, de szemlátomást nem bánta, hogy felzabálják maradék éhművészetének kulcsfontosságú kellékeit. Sőt, egyre nagyobb élvezettel figyelte a férfit, végül hangosan felnevetett, ritmusosan, éles hangon, amint meglátta, hogy nemsokára az utolsó kukoricaszemet is felfalja.

A különös idegen, miután az utolsó darabkát is felnyalta a kövezetről, megtörölte száját, felállt, és egyetlen szó nélkül távozott. Visszafordulva még visszanevetett a hajléktalanra, aki még most sem bírta abbahagyni a nevetést, miközben kifűzte ujjai közül a madarat, és belegyömöszölte táskájába.

A társaság tagjai visszafordultak félbehagyott leveseikhez. Ám alighogy újból hozzáérintették a kanalat nyelvük végéhez, irtózva ejtették vissza azt a tányérba. Egy emberként ugrottak fel, és kezdtek el üvölteni a pincérrel, aki tehetetlenül állt a megannyi szitokszó előtt. Próbálta csitítani őket, de azok hajthatatlanul kiabáltak, fenyegetőztek, és a kanalaikat nyújtogatták felé.

A pincér végre felfogta, mit akarnak tőle. Megragadta az egyik evőeszközt, a tálba merítette, majd óvatosan szürcsölt egyet. Arcán bolond remegés futott végig. De hiszen ez megromlott! – kiáltott fel.

A hegedűs pedig szépen újra vállára helyezte hangszerét, fejét ráhajtotta, s egy mosollyal rázendített A keresztapa című film jól ismert dallamára.

Kapcsolódó írásaink

Kő András

Kő András

Elveszett hangok

ĀHa az ember egy történelmi személyiséggel hosszú éveken át foglalkozik – ahogy tettem én is évekkel ezelőtt Széchenyivel –, egy idő után hallani véli a hangját is, bárha ezt a hangot semmilyen viaszlemez nem őrzi

Kondor Katalin

Kondor Katalin

Késő bánat

ĀAz unió csak arra jó, hogy a felelősséget elkenje, és aknamunkájával megossza a társadalmakat azzal a maszlaggal, hogy Európa jólétéhez szükség van a migránsokra

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom