Rohadtul komédia

„Most már közénk tartozol! Megjött a menzeszed, férfi lettél!” – mondja Eric Cartman a South Park harmadik évadjának tizenhatodik részében (biblikusan úgy is mondhatnánk: Eric 3,16) cimborájának, Kenny McCormicknak. South Park rajzfilmvárosban ugyanis járvány tombol, ami a kisfiúknak heveny vastagbélvérzést okoz, ugyanakkor a főszereplő négy srác – a jelenség okát nem ismervén – úgy véli, hogy ez a menstruációjukat, tehát felnőtté válásuk kezdetét jelöli (erre így vagy úgy persze ráerősítenek a kérdéssel zavarba hozott egyéb szereplők is az epizódban). Az inkriminált South Park-részt egyébként az ezredfordulón vetítették, éppen abban az időben, amikor a nemzedékem kora tinédzser éveit élte (Y generáció, más néven: the millennials). De az arra fogékonyabbak körében népszerűek voltak a régi Monty Python-mozik is, beleértve például a Brian életét. Ott volt még a Simpson család, vagy (nálunk kilenc évvel később) csatlakozott mindehhez a Family Guy rajzfilmsorozat is. Elnézve egy-egy részét ezeknek, szinte érthetetlen, hogy egy nemzedék, amely ilyen offenzív, sokszor ízléstelen és trágár, olykor propagandisztikus, de minden társadalmi vagy vallási csoportot és jelenséget villoni gúnnyal bíráló, egyébként pedig nem ritkán nagyon is a lényegre tapintó sorozatokon nőtt fel, hogyan változhatott át snowflake-generációvá (szabadfordításban: mimózanemzedékké).

Hogyan lehetséges, hogy komplett csoportoknak főállású munkájává vált nem a sérelmek, hanem egyenesen a megsértődés lehetőségének felkutatása? Hogyan jutottunk oda, hogy faji, nemi, vallási, és egyéb hovatartozás kapcsán egy jókora része az embereknek arra törekszik, hogy magát minél elnyomottabb áldozatszerepben mutogathassa? Hogyhogy ennyien nem veszik észre a klasszikus baloldal hívei közül, hogy az egész idegbajos interszekcionista neomarxista elnyomáskeresést úgy zabálta fel a kapitalizmus, hogy bármelyik pillanatban megtörténhet, hogy valamelyik boltlánc pénztáránál automatikusan elkérik a sérelmi pontgyűjtő kártyánkat is?

Az ezredfordulós South Parkban a teljes képtelenség és a vicces félreértés forrása volt az említett menzesz-ügy. A srácok sok fordulat után végül rájönnek, hogy természetesen nem menstruálhatnak, mindez csak Cartman hülyesége, és minden megy tovább a maga útján. Ezzel szemben csaknem napra pontosan húsz évvel később, a minap az Always bejelentette: LMBTQ-szervezetek nyomására gendersemlegessé teszi a betétjei csomagolását, azaz levette róla a nőket ábrázoló kis ikont, ugyanis a civilek szerint „a női szimbólum kizárja azokat, akik nem nőként tekintenek magukra, mégis menstruálnak, illetve azokat a nőket is, akik nem menstruálnak”. Ma már senki nem mondaná meg Cartmannek, hogy hülyeség, amit a menstruáció kapcsán mondott. Ma már a heteronormatív genderbinaritás elnyomása elleni harc Jeanne d’Arc-ja lehetne (ismerve Parkerék történetszövését, nem tartom kizártnak, hogy ezt is megzenésítik).

A történet persze csak egy kiragadott példa, hasonló marhaságokkal – amelyekkel olykor címlapokat dekorálnak ki, holott a falusi Kanászkürt Magazin utolsó oldalának kétfejű borjai mellé kívánkoznának, mind súlyukban, mind a természethez és természetességhez való viszonyuk tekintetében – hetente lehetne megtölteni egy afféle „genderhíradót”. A Coca-Cola kampányától kezdve, amellyel a világ egyik legtöbb műanyag hulladékot produkáló nagyvállalata léphetett elő környezetszennyező rosszfiúból szabadelvű jófiúvá (jólánnyá, jótransszá, jóoposszummá), a magukat női sportolókként eladó, ám férfi testfelépítésükkel valódi női versenytársaikat játszva legyőző „nemváltókon” át addig a „transz­nőig”, aki azért perel nemi diszkrimináció miatt egy fotóst, mert az kirekesztő módon nem akart vele pornót forgatni, miután kiderült a „nőről”, hogy pénisze van.

Mit lehet mindehhez hozzáfűzni? Az említett South Park-epizódra utalva, egy kis Joker-parafrázissal talán csak annyit: azt hittem, az élet tragédia, de rájöttem, hogy ellenkezőleg: rohadtul komédia.