Félelem

Csak ritkán fordult elő, hogy az újjal, az ismeretlennel való találkozás kezdetben ne váltson ki baljós és nyugtalan előérzetet. Elég csak Kossuth Lajosra gondolnunk, akiről a Pesti Hírlap 1890. október 4-i száma megírta, hogy eleinte idegenkedett a fonográftól, és leleménnyel sikerült csak rávenni Torinóban, hogy az „őrdöngős masinába” mondja el beszédét, amely az aradi vértanúk emlékművének felavatására készült. A hivatalos rendezvényen azonban technikai okok miatt nem hangozhatott el a beszéd.

Fájdalom, hogy például Széchenyi Istvánról nincs fényképünk. A fényképezésnél maradva: Bálint György szerint „Daguerre találmánya új művészettel gazdagította az emberiséget, és bebizonyította, hogy mindig az ember, a »személyiség« a döntő, és nem a gép. A »robotember« rémképe alaptalan.”

Edgar Allan Poe amerikai költő százhetven évvel ezelőtt, 1849-ben egyike volt azoknak, akik dagerrotípiát készíttettek magukról. A felvétel öt hónappal a halála előtt készült. Amikor Poe szembesült az eredménnyel, azt mondta: „A legfontosabb és talán a legkivételesebb diadala ez a tudománynak.”

Miről árulkodik a fotója? Mindenekelőtt a korról, amelyben élt. A Világirodalmi lexikon megemlíti, hogy a költő nagy szemeivel, finom ívű orrával anyjára ütött, s ő ezt a hasonlóságot büszkén emlegette az öröklött művészi tehetségével együtt. A másik, ami szembetűnő, a magas homlok – „tagadhatatlan, hogy Poe nem akármilyen elme” (T. S. Eliot) –, amelyre a kornak meg-felelően „szélfújta” (coup de vent) haj simul. Rövid nyakkendőt hord, magas nyakú inget, felöltője alatt a mellénykén ezüstszínűek a gombok. Jellemzője még a kicsiny bajusz.

Érdekes, hogy míg Edgar Allan Poe vállalta, hogy megörökítsék az arcmását, addig például Balzacban (kétszázhúsz éve született) homályos félelem élt attól, hogy lefényképezzék. Ezt az író azzal magyarázta, hogy természetes állapotában minden test egy sor szellemképből épül fel, s ezek végtelenül vékony hártyákba burkolva számtalan rétegben helyezkednek el egymás fölött… Az ember teremteni, azaz a látszólagosból, a megfoghatatlanból anyagi természetűt, a semmiből valamit előállítani soha nem tudott – így hát minden egyes daguerre-i művelet megkaparint, leválaszt, felhasznál egyet azon test rétegei közül, amelyet megörökíteni akar.

Vajon Balzac félelme a dagerrotípiától valóságos vagy hamis? – teszi fel a kérdést Nadar, a fotográfia egyik klasszikusa. Valóságos – adja meg a választ, hiszen a fényképezés módszere mondhatni ugyanazt testesíti meg, ami az ő regényírói módszerében a legeredetibb. Balzac számára az egész miliő szelleme kibontható egyetlen részletből, legyen az bármilyen jelentéktelen vagy kiválasztása bármilyen önkényes. A félelem az újtól az ember legfontosabb riasztórendszere. Csak az ostobák nem félnek semmitől, és ezt gyakran vakmerőséggel leplezik. Régóta bebizonyosodott, amit Moholy-Nagy László megjövendölt: „A holnap analfabétái már nemcsak azok lesznek, akik nem tudnak írni és olvasni, hanem azok is, akik nem fognak tudni fényképezni.”