Budapest erőd

A legvadabb Horn-, Medgyessy-, Gyurcsány- és Bajnai-éra tobzódása alatt is nemszeretem idegenkedéssel szemléltem őket. Akárcsak most, hogy október 13-a horpadásos, rosszízű estéje után újra előkerülnek.

És nem kedvelem, hogy sűrűn előszedik és idézik az általam igen nagyra becsült Horthy Miklós kormányzó úr – egészen más történelmi helyzetben és összefüggésben megfogalmazott, 1919. november 16-án a Gellért szálló előtt elhangzott – híres mondatait: „Szerettük, becéztük ezt a várost, amely az elmúlt évben a nemzet megrontója lett. Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit, és vörös rongyokba öltözött.”

Egy másik elnevezéssel és egy másik idézettel rukkolnék inkább elő most, Budapest „elvesztése” után.
A második világháború végén a németek – és most mindegy, hogy Hitler németjei álltak szemben Sztálin szovjetjeivel – csak Budapest Erődként (Festung Budapest) emlegették a magyar fővárost. Amely tudvalevően 1944. december 26-tól egészen 1945. február 13-ig, ötvenegy napig állta az ostromot a szovjet hadsereggel szemben.

A modern kor legszebb himnuszát magyar városhoz egy eredetileg Österreicher nevű zsidó patikus fia, itt, a szomszédos Damjanich utcában született, Örkény István nevű íróember írta. „Ki itt születtem, és mégsem ismertelek, ki szerettelek, és mégis ócsároltalak, bocsáss meg tévelygő fiadnak, dicső városom, Budapest. Hogy is hihettem rólad, szülővárosomról, hogy olyan vagy, mint a többi, egy város a városok között.

Jártam köveiden, s elhittem, hogy a kövezet közlekedésre való. Ültem a villamoson, és azt hittem, hogy
a villamos utazásra szolgál. Számos házadban megfordultam, és azt hittem, hogy e falak közt élni, enni, inni, lakni lehet csak… Nem tudtam, hogy ezek az ablakok: lőrések, e villamosokból barikádokat lehet rakni, s ezeken az utcákon rohamra menni, harcolni és győzni is lehet!

A kerek világon, minden térképen és glóbuson ma átírják a nevedet, Budapest. Ez a szó nem várost jelöl már. Budapest ma ennyit tesz, hogy a tanknak neki lehet menni puszta kézzel. Budapest, minden nyelvén a világnak, azt jelenti, hűség, önfeláldozás, szabadság, nemzeti becsület. Minden ember, aki szereti szülővárosát, azt kívánja: légy te is olyan, mint Budapest!

Kívánom én is: légy mindörökké olyan, amilyen ma vagy, Budapest. Büszke és bátor emberek tanyája, magyarok jó útra vezérlője, az emberi fajta csillagfénye, Budapest! Légy vendéglátója a világ minden nemzetének, de ne tűrj meg többé megszálló hordákat, idegen zászlókat e megszentelt falak között.

Légy te is olyan, mint Budapest, Budapest: és tedd, hogy mi, méltatlan fiaid méltók lehessünk hozzád és egymáshoz!
Élj örökké, munkában, harcban, füstben és vérben és koromban és dicsőségben, szabadságfőváros, Budapest!” (Fohász Budapestért – Igazság, 1956. november 2.)

A félreértések elkerülése végett, egyszer és mindenkorra: EZ Budapest. Ma, 2019 októberében is. Erőd. És az emberi fajta csillagfénye. A Hős Város. Amelyben érintetlenek a betört kirakatokban az áruk, és mellettük cédulák: így rabol a magyar. Az Erőd. És a szabadság fővárosa. Az ilyesmi, lássuk be, nem múlik el, mint a talmi dicsőség vagy mint a hörghurut. Csak nem képzeli bárki is komolyan, hogy ilyen erődítményt, ilyen csodavárost be lehet venni, meg lehet hódítani, és végérvényesen le lehet zülleszteni, el lehet kábítani? Higgyünk Örkény Istvánnak, elég okos ember volt. Tudta, mit és miért nevez a szabadság fővárosának. Higgyünk a mindenkori német hadvezetés szakmai felkészültségének, a német katonai géniusz azért nem volt akármi. Tudta, mit nevez ki Festungnak, erődnek. És legfőképpen: higgyünk a saját históriánknak. Budapestet soha senkinek sem sikerült végérvényesen elfoglalnia, mint Bizáncot vagy Nándorfehérvárt, hogy egyikből Isztambul, másikból Belgrád lehessen. Budapest örök magyar főnixmadárként mindig újjászületett – és ami a legfontosabb: erőd mivoltában mindig, mindenkor ellenáll. Védekezik. Dacol. Vadul és elszántan. Merthogy erőd. Igazi budapesti adoma: „Bácsi, kérem, legyen szíves, vigye oda ezt a teát annak az orosz katonának! Miért nem viszed oda te, öcsi? Mert tőlem fél…”

Ne siránkozzunk, és ne ismételgessük letargikusan, hogy ez a város elveszett, és csak átmenetileg volt a miénk. Korlátolt és tarthatatlan álláspont. Akárcsak a szintúgy széltében-hosszában hangoztatott kommentár, miszerint mindenki olyan városvezetést kap, amilyet megérdemel. Ez a házastársra vagy a szeretőkre, úgy lehet, érvényes, de itt kicsit más a helyzet. Aki úgy gondolja, hogy, mondjuk, Rákosi Mátyást vagy Károlyi Mihályt megérdemeltük, vagy riasztóan hülye, vagy utálja a magyarságot. Rákosit az oroszok rakták a nyakunkba, Károlyit az antant és ugyanaz a belső ellenség, amely most abban az illúzióban ringatja magát, hogy „visszavette” Budapestet. Amely mint egy megközelíthetetlen, gyönyörű nagyasszony, csak fölényesen mosolyog mindezen…

Demszky húsz évéből ugyan mi látszik ma? A most következő – sokkal rövidebb – időszakból ugyan mi fog? Áll a Várkert bazár és a Puskás-aréna, a Ludovika, az Orczy-kert, megújult a Kossuth tér, a Széll Kálmán tér, a József nádor tér és a többi, és a többi. A többi – füstkarika.