Kannibál tanár úr

„Akkoriban nem egészen éreztem át a súlyát annak, amit tettem. Mentség nincsen rá, bár tudjuk, a közeg is nagy hatással van az emberre, arrafelé az ilyesmi hallgatólagosan megengedett volt. Én pedig még tapasztalatlan huszonöt éves kisgyermek voltam, egy nagyra nőtt kiskamasz, aki éhezett a testi kapcsolatra, mert hozzám elég ritkán ért bárki. Akkoriban segédápolóként dolgoztam egy kórházban, én vittem és hoztam az altatásra váró pácienseket. Imponált, hogy az elalélt betegek sokszor nem húzták el a lábukat, amikor hozzájuk értem. Némiképpen biztatásnak is vettem, de ma már tudom, hogy néhányuk nem azért kapálózott erőtlenül, mert ezzel akarta felkorbácsolni az étvágyamat, hanem mert az izoflurán már félig felfüggesztette az idegrostjaik működését – hiába, sokat kell még tanulnom az életről és az anesztéziáról abban a kevéske időben, ami még hátravan szánalomraméltó-énnekem, így harmincöt és a halál között.

Egyszóval nem éreztem, hogy aszimmetrikus lenne a viszonyunk, sőt, a hallgatásukat mindig belenyugvásnak értelmeztem, de utólag már látom, valószínűleg félreérthettem őket. Amikor az egyik beteg szája kinyílt, meg voltam győződve arról, hogy azt szeretné, kerüljünk intimebb viszonyba, és kóstoljam meg a lábát. Erre adott jelzést, gondolta akkor az én naiv agyam, és azokban az időkben még egyáltalán nem volt szokatlan – ma sem mindenhol az –, hogy például csirkecombot eszik az ember, a csirkéről pedig tudjuk, hogy genetikailag igen közeli rokona nemcsak az embernek, de különösképpen az elaltatott betegeknek. Azt gondoltam, hogy ez nem ügy.

Volt, akinek egy-egy részt haraptam ki a lábából. A mai napig kísért a rettentő, fűszertelen íz, magam sem tudom, miért tettem meg mégis, talán többször is. Valószínűleg máshová is haraptam, de ezekről persze nem vezettem feljegyzést, még az egómnak is hízelgett, hogy ilyen bizalmas viszonyba kerülhettem velük, hogy megosztoztunk egymással. Én is mindig megkínáltam őket a lábamból, de ők sosem kértek – úgy éreztem, ezzel meghaladtam az egyenlőtlen viszonyokat, és a kölcsönösség útjára léptem, liberális, jófej segédápolónak hittem magam. Ma már tudom, hogy tévedtem.

Szörnyű dolgokat tettem, mély, lassan gyógyuló sebeket okoztam. Tudom, hogy akinek az egész lábát megettem, annak már sosem nő vissza, és egy vagy két alkalommal azt hiszem, egy mutatóujjat is bekaptam, de ezen a ponton már eltér a magam és az áldozat értelmezése arról, hogy le is haraptam-e, vagy csak erőteljesebben szopogattam. Mindegy is már.

Ismétlem, nem akarom a közegre hárítani a felelősséget, de abban a kórházban elég sok mindent elsikáltak akkor, így engem is csak a lelkiismeret-furdalás és szorongó, naiv, ugyanakkor gazdag személyiségem vezetett oda, hogy mindezt meggyónjam Nektek. Mert nem akarok többé soha ilyesmit csinálni, ugyanakkor szeretném, ha sosem felejtenétek el nekem, mert mindenki számára tanulságul szolgálhat, hogy a kórház veszélyes üzem, és mivel jár, ha valaki felkészületlenül lép be oda.

Jelenleg az orvosi egyetemre járok, és szeretnék sebészként elhelyezkedni, hogy ne ártsak, hanem gyógyítsak végre. Úgy érzem, az anatómiai ismereteim már megvannak az állás betöltéséhez – tapasztalataim fényében talán jobban is, mint másoknak.”

Megjelent egy hosszú-hosszú Facebook-poszt, egy viszonylag ismert volt balos újságíró, alkalmi LMP-s politikus, Vári György írta. Arról értekezett tizenhétezer karakteren keresztül, hogy fiatal gimnáziumi irodalomtanárként hogyan férkőzött tanítványai bizalmába, majd hogyan zaklatta őket, sőt követett el nemi erőszakot, hogy mindezt mélységesen sajnálja, és hosszú vajúdás után nyilvánosságra lép a történetével, továbbá éppen a rabbiképzőt végzi, hogy immár megjavult emberként, egyenlő viszonyok között szolgálhasson egy közösséget.

A felületes olvasó legalábbis így értelmezheti, amit ez az ember leírt, vagy legalábbis ő szeretné, hogy így értelmezzük. Én magam nem minősíteném Vári György múltbeli ügyeit, hiszen minden jelzőt elhasznált már ebben a teátrális önostorozó-önfelmentő akcióban, amelynek során egy Facebook-posztban kívánta nem csak meggyónni, de two-in-one, kettő az egyben letudni a feloldozást, sőt, megdicsőülést. Ajánlom mindenkinek elolvasásra, nyilvános posztként bárki számára elérhető, a HVG persze szemérmesen „Egy volt budapesti gimnáziumi tanár vallott diákja zaklatásáról” címmel szemlézte a történetet, természetesen a fenti rövid összefoglalónak megfelelő tálalásban.

Akár pszichológiát, akár retorikát tanítanék, kötelező tananyaggá tenném ezt a posztot, amely egyrészt az önző, narcisztikus ember önfelmentésének érett iskolapéldája, másrészt zseniális szónoki fordulatokkal, ösztönösen vagy tanultan, de grammra kimért, kifejezetten cizellált hatásgyakorlással.

Megérné kommentárokkal kiegészítve az egész szöveget publikálni, de aki akarja, megtalálja a neten, így csak néhány hátborzongató elemet emelnék ki a szövegből, amelyben azzal manipulál, hogy egyrészt ő fogalmazza meg a vádakat, és a legdurvább jelzőket használja viselt dolgai kapcsán.

Így bűnbánatához semmi kétség sem fér, ráadásul bírálói kenyerét is elveszi –, másrészt ahol lehet, távolítja magától a cselekményeket, enyhíti, elkeni a felelősséget, sejtet, sugall és manipulál.

„Nem akarom a körülményeket hibáztatni, a környezetet, a társadalmat, az intézményi nevelést, az általában vett patriarchátus világrendjét (miközben, persze, van szerepük a történetben)”, „Nem akarok az ilyen történetekben mindig felmerülő, a tágabb környezetet érintő felelősség mértékéről, természetéről semmit mondani” – írja, magát pedig ennek kapcsán imigyen aposztrofálja: „Amit meg akarok írni, az egyfelől egy beszámoló, egy olyan elkövető beszámolója, aki évek óta a saját felelősségéről gondolkodik.” Értsd: megbűnhődtem már a múltat, s jövendőt.

Hozzáteszi, azért is írta meg mindezt, hogy az ismerőseinek „legyen például lehetőségük mindennek tudatában nem keresni a társaságomat többé.” Azaz, teátrálisan felszólít önmaga száműzésére, kirekesztésére. Gyönyörű.

„Igyekeztem, mint mindannyian, csak én talán sokkal görcsösebben, elfogadtatni magam a világgal, akár megtéveszteni Titeket és magamat, de most már nem szeretném.” Értsd: én olyan vagyok mint ti, és csak azt akartam, hogy szeressenek.
Hogy mennyire nem változott semmit ez a narcisztikus, egoista személyiség, arra Vári maga üti rá az orvosi pecsétet - hiszen mindezt a nyilvánosság elé tárta, noha leírja, hogy az áldozatok kérték, ne fedje fel magát s ezzel őket, s noha vallomásával „kénytelen nagy fájdalmat okozni” vétlen hozzátartozóinak – mindez azonban mellékes, ha őróla van szó, elvégre tizenhétezer karaktert sem sajnált erre a mentegető önanalízisre.

Külön szép a szöveg íve: az elején megbocsátást sem kér, a végén pedig leírja, hogy „egy nagy talmudi rabbi, aki rablóként, erőszakos bűnözőként kezdte a karrierjét, azt mondta, ha a megtérés szívből jövő és önzetlen, a nagy bűnöket is jótettekké változtatja.” Hozzáteszi ügyesen, hogy ő ebben nem hisz, ezt csak úgy mellékesen jegyezte meg, hogy elgondolkodtasson, véletlenül sem azt a párhuzamot implikálná, hogy ő maga is nagy tanító lesz, köszönhetően azoknak, amiket „átélt”.
Vári úr, maga nem átélte ezeket, hanem elkövette. Nem „a szociális normák végtelen képlékenysége” szorította egy kapualjba és erőszakolta meg majdnem egy kiskorú tanítványát, hanem maga. Nem az iskola „olyan veszélyes üzem”, hanem maga, Vári úr. És nem „a narcisztikus személyiség működésmódja”, azaz valamiféle már-már veleszületett betegségként felfogható normadefektus csábította ki külföldre és erőszakolta ki a maga számára a szexet egy, a tanára iránt rajongó, magára hagyott tinédzser lányból, hanem maga, Vári úr.

Tudja, Vári úr, az a különösen undorító ebben a szövegben, hogy az utolsó pillanatig nem hagy fel az önajnározással. Hogy még azt is mindenáron mutogatni akarja, mekkora lélek, amely még bukásában is milyen hatalmas, noch dazu még azt is sugallja, hogy mint afféle pokoljárt ember, mindezzel még több is lett az átlagosnál („hogy hová vitt el ez az önismereti munka, amelyet részben talán csináltam, részben pedig megtörtént velem”), és a mai napig fürdik abban az emlékben, hogy népszerű volt. Hogy magát nagyra nőtt, frusztrált kamasznak – azaz áldozatnak – állítja be, aki öntudatlanul is ekkora hatást gyakorolt. Egy éretlenségében is hatalmas istennek. Vári úr, maga perverz módon még büszke is erre (nem fukarkodik a jelzőkkel a „vonzerejét” vagy a „szuggesztivitását” illetően).

A naivitás és az amnézia is igen érdekesen puhítja a történteket, hogy maga semmi rosszat nem akart, vagy nem tudta, hogy akar. Hogy Vári úr nem is gondolta, hogy attól még ő a tanár, és a tanítványok a tanítványok, hogy tegeződnek, és nem ír be intőket az ellenőrzőbe. Ettől már a szabadság kis köreinek gondolta az osztályközösséget („szabad, laza, liberális, »jófej« dolog, és mindenkit csak felszabadít”) azáltal, hogy a látható hierarchiát láthatatlanná tette. Hogy következetesen „fiú-lány kapcsolatnak” nevezi, ami maguk között, egy huszonöt éves férfi és kiskorú lányok között volt. Hogy azt hitte, az erőszakos fogdosás belefér (visszautalva a társadalmi normákra, nemde?), hogy nem értette, „miért baj az, ha emberek szeretik egymást”. „Alighanem már zaklatás”, „határát súrolta a szexuális zaklatásnak” – érdekes eufemizmusok például arra, hogy érzelmi terrorral orális szexre kényszerítette egy kiszolgáltatott helyzetbe hozott volt tanítványát (az áldozatok korábbi, Üvegplafon blogon megjelent visszaemlékezéseiben számos olyan momentum megtalálható, amelyek Vári úr szelektív memóriájából törlődtek).

Nos, Vári urat tanítványai állítólag szuggesztív személyiségnek látták. Én egyszer láttam magát élőben, de én csak egy felháborítóan pökhendi, izgága figurát láttam, aki egy pódiumbeszélgetésen moderátor szerepéből rendszeresen kilépve porig alázta a vele egyet nem értőket, illetőleg a kérdések idején egy neki nem tetsző felvetésnél maró gúnnyal
a kérdezőbe fojtotta a szót. Imádta tekintélyét, és nem szégyellt visszaélni vele, mert végtelenül hitt saját felsőbbrendűségében. És ez tíz évvel később volt, mint a szóban forgó ügyei.

Ha most maga is elhiszi, hogy személyiségfejlődésen ment át, akkor egy betegségtudat nélkül élő beteg ember, aki veszélyes önmagára s főképpen a környezetére. Ha mindez csak taktikai elem, a narcisztikus személyiség önmentő hadművelete, akkor még veszélyesebb. Ha demokrata szólamai igazak, s tényleg le akar számolni az egyenlőtlen helyzetekkel és mindenféle hierarchiával, miért éppen a szellemi vezetői posztját akarja elnyerni egy zsidó közösségnek, miért nem elég egyszerű tagjának megmaradni?

Vári úr, amit maga most mutat, az nem a bibliai értelemben vett bűnbánó alázat, hanem látszatmegalázkodás, s annak is alamuszi. Ez alapján az írás alapján maga még mindig egy álszent, önző lélekkufár. Vári úr, maga manipulálni próbálja a közvéleményt ugyanazokkal a gyalázatos eszközökkel, amelyekkel a tanítványait. Vári úr, maga – a felszedett dörzsöltségén túl – úgy tűnik, az égvilágon semmit nem változott. Isten óvjon magától bármilyen közösséget.