A Száz Könyv

Az első fordulóban is a végső győztes, az Egri csillagok kapta a legtöbb szavazatot, és a világirodalmi versenyt Orwell műve, az 1984 nyerte. Diákkorunkban gyakran válogattuk össze azt a három könyvet, amit a lakatlan szigetre vinnénk, néha összegyűjtött műveket. Életkortól, érdeklődéstől függően nálam ott volt a Nagy indián­könyv, a Jókai-, Arany-, majd az Ady-, József Attila- és Shakespeare-összes, a Biblia. Ezek a hármas listák ma is folyton változnak, és mivel három könyvet (de három szerző összes művét is) lehetetlen kiválasztani, egyetlen állandó van a sorban: a Biblia.

Időről időre rákerül a listára Hamvas Béla. Az Európai Műhely az 1945 és 1948 között önálló füzetként kiadott huszonnyolc tanulmányt gyűjti egybe. Valéry, Gide, Jung, Heidegger, Rilke és Tolsztoj, Baránszky-Jób, Prohászka és Bartók; írások a modern ízlésről, az újkor végéről, Európa nagyságáról és hanyatlásáról, irodalomról, zenéről, fizikáról és társadalmi hitelről, élőkről, holtakról. S ott a sorozatot szerkesztő Hamvas Száz könyv című esszéje, mely nem szórakoztató útikönyvek katalógusa, nem a „puszta szigetre” kívánkozó száz kedves szerző, hanem olyan művek kommentált lajstroma, melyeket minden létező nyelvre le kellene fordítani. Egyiknek mindig ott volna a helye az éjjeliszekrényen, hogy „az emberi lét igazi tartalmából” valamit magunkkal vigyünk világításként az éj sötétségébe. A száz könyv alatt Hamvas száz életművet értett, s reménykedett abban, hogy az eltérő ízlések ellenére legalább ötven vagy nyolcvan mű mindenkinél megegyezik. Arra bizonyára nem gondolt, vajon hány olyan ember lehet, aki életében összesen nem olvasott el ötven vagy nyolcvan könyvet. A rendhagyó katalógusban azonban van legalább száz olyan mondat, mely segíti az eligazodást, legalábbis elkezdünk gondolni valamit egyáltalán a világ és a létezés hasznáról.

Az indiai himnuszok a világegyetem harmóniájának kultikus énekei, „a megbontott rendet a himnuszok állították helyre”, az emberi lélekben a tiszta és szép életet szolgálják. Ez volna a dolga a mai nemzeti himnuszoknak is. Az Upanisadok (a titkos tanítások) szerint az igazi valóság láthatatlan és szellemi, az anyagi természeté csak a második. Nem új a felvetés, hogy az univerzum csak szimulált valóság, és egyre bizonyosabb, hogy valami nincs rendben a világunkkal, sőt, a világérzékelésünkkel. Titkos tanítások sem kellenek hozzá, hogy észrevegyük: az életet a látszatok akarják vezetni. A Mahábharátából nem hiány­zik a világ egyetlen színe, hangja, formája sem; a káprázat-lét és a láthatatlan szellemi valóság gondolatát foglalják össze Buddha beszédei is.

Lao-ce művét, a Tao te kinget ajánlva Hamvas úgy véli, „a nyolcvanegy vers az egész”: a történetről, lélekről, közösségről, sorsról, életről, igazságról szóló minden tudás kvintesszenciája, „úgy, hogy a kisgyermek is megérti, de a nagy költő is csak kivételes pillanatban tudja kimondani.” Csuang-ce olyan, mint Szókratész, Pál apostol és Nietzsche: paradox, mert hamis értékek követése helyett az ember önellentmondásait leleplezi le; Li-tai-po ellenben „teaillatú”, a „virágzó őszibarackfák költészete”, a legmulandóbb, mert „a halhatatlanság költészete”. Harun al Rasid történeteit az egyetemi szociológia órákon kellene tanítani, mert az Ezeregyéjszaka mindennek az ellenkezője: a szelídség, humor, kedvesség, a tiszta szív, elfogulatlanság, „szóval: az öröm.” Homéroszt és Nietzschét egymással párhuzamosan kell olvasni; Hérakleitosz százharminc félmondatáról „legalább ezerháromszáz könyvet írtak”, és épp azért érdemes gondolkodni rajta, mert nem lehet megfejteni. Szophoklész tudta a legtöbbet a tragikus emberi sorsról, Horatius ellenben nyílegyenesen visz a boldogság felé.

Pascal megtanít felismerni magunkban a félig hitetlen embert, aki szeretne hívő lenni; és Swedenborg a legjobb próba. Ha valaki elolvassa tíz sorát, s azt mondja, bolondság, az „lapos és érdektelen fráter. Ha azt mondja: nem értem – az tökkelütött. Ha azt mondja: unalmas – az ne vegyen többet könyvet a kezébe.” Mert Swedenborg keresztüllátott a sűrű anyagon, megpillantotta a szellemit. Az Ótestamentumban az „egész földi létünk minden alapja együtt van”; az Újtestamentumot pedig fölösleges a száz legjobb könyv közé venni, „mert amit ez a könyv mond, az minden ember szívébe írt szent jel. Ha ez valakiben nincs meg, azon a többi kilencvenkilenc könyv sem segít.”

Még Szent Ágostonnak jut egy cédula, akiről sokan azt mondják, hogy ő az első európai. Hamvas rákérdez, mit jelent európainak lenni? Azt, hogy az emberiség különböző szellemi kultúrák örököse, „de még egy lépcsővel feljebb tudott lépni: keresztény tudott lenni. A kereszténység nem könnyű és vidám életfilozófia”, nem a könnyű megoldás, hanem a „halálos kötelesség” – „a földi lét tökéletes legyőzése és a lélek tökéletes felszabadulása. Nincs ember, aki el tudná viselni. De amióta kereszténység van, senki rajta kívül emberi életet élni […] nem tudhat. Szent Ágoston nyögött, kínlódott, szenvedett, jajgatott, de tudta, hogy viselnie kell. Egész Európában elsőnek élt így, ahogy utána sok milliónak kellene élnie.”

Talán Hamvas Száz könyvét is be kellene venni a száz könyv közé.