Keresztény védekezés

A rómaiak gondoskodtak arról, hogy ez jó darabig így is legyen. Aztán Európa keresztény lett. Kétezer évvel később pedig a helyzet úgy áll, hogy a világban a vallásuk miatt meghurcoltak nyolcvan százaléka Krisztus-hívő. A jelenség érthetőbb – ha nem is elfogadható – azon országok esetében, ahol a többség muszlim vagy buddhista, esetleg ahol terrorista állam szerveződik, ám jóval kevésbé megmagyarázható Európában. Kontinensünk, mely kultúráját, civilizációját, és szinte mindenét a kereszténységnek köszönheti, eljutott oda, hogy megtagadja saját gyökereit.

A folyamatot Robespierre és társai indították el, amikor a grófok mellett papokat és püspököket is elkezdtek nyakazni, a Notre Dame-ot pedig átadták a Legfőbb Lény tiszteletére. A felvilágosodás és a szekularizáció alapos munkát végzett, már a tizenkilencedik század végére számos ország kormánya konkrétan egyházellenes volt Európában. Ekkoriban született meg a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus gondolata, melyet Piero Marini érsek, az illetékes Pápai Tanács elnöke szerint egyfajta erődemonstrációnak szántak a politikusok felé. Ezek a tömegeket megmozgató alkalmak voltak hivatottak kifejezni, hogy az egyház jelen van. Él.

A következő, ötvenkettedik találkozó egy év múlva lesz, csaknem nyolcvan esztendő után újra Budapesten. Annak az országnak a fővárosában, amelynek miniszterelnöke idén nyáron új politikai kategóriát vezetett be keresztény szabadság megnevezéssel. Kétségtelen, az egyik alapvetően egy egyházi esemény, míg a másik egy politikus üzenete, a kettő mégis összeér.

Orbán Viktor szerint az általa vázolt politika arra törekszik, hogy megőrizzen mindent, amit a liberálisok elhanyagolnak, elfelejtenek és megvetnek. Ezért támogatja a férfi és nő házasságán, vagyis a természet rendjén alapuló család intézményét, segíti a felekezetek értékőrző, a társadalmat szolgáló tevékenységét, a közösségépítést, továbbá az Isten által rendelt nemzeti lét megmaradását. Vagyis küzd a szuverenitásért.

Mindezt sokan így jelllemzik, ez nem offenzíva, sokkal inkább védekezés. Ma ugyanis két támadás is érzékelhető a keresztény szabadsággal szemben. Az első belülről jön, a liberálisok felől érkezik: feladni Európa keresztény kultúráját. „És van egy támadás kívülről, ez a migrációban testesül meg, aminek, ha nem is célja, de következménye, hogy megsemmisíti azt az Európát, amit mi Európaként ismertünk” – fogalmazott a kormányfő Tusványoson. Minap pedig, a budapesti demográfiai fórumon már arról beszélt, hogy a sikeres népesedési politika első előfeltétele, hogy a kereszténységnek Európában vissza kell erősödnie.

Ha ez nem történik meg, magányos szigetként Magyarország aligha lesz képes eredményeket elérni.

A második előföltétel ugyanis az, hogy legyenek társak.

Szerencsére már vannak.

A legunalmasabb, külföldről is gyakran visszhangzott ellenzéki narratíva, hogy Orbán diktátor. Ezzel szemben a valóság az, hogy a széles körű társadalmi felhatalmazással kormányzó miniszterelnök kvázi szabadságharcot folytat Európában azokért az értekekért, melyek valaha meghatározták közös életünket. Nem az emberi szabadság szűkítése, sokkal inkább megélése a cél.

Talán nincs is nagyobb rabság, mint azt hinni, amit korunk gyökértelen szélsőliberálisai hangoztatnak, hogy az ember bármit megtehet. Abból ugyanis nem lesz közösség, közösség nélkül pedig nincs Európa sem. Igaz volt évszázadokkal ezelőtt, s igaz ez ma is.