Történelmi bukás küszöbén az ellenzék

A teljes összefogásra vonatkozó stratégia megbukott, hatalmas kudarccal indulnak az önkormányzati választáson. Amíg a kormánypártokat az építkezés, az ellenzéket a háborúskodás, békétlenség és a gyűlölet jellemzi, az újabb történelmi bukás előszelét érezve, gyakorlatilag az elmeháborodás határán tántorog.

Előre látható, az októberi voksolás különlegessége egyrészt abban rejlik, hogy az ellenzék valamilyen érthetetlen oknál fogva úgy gondolja, jelöltjei nyerése esetén elkergeti a kormányt. Ez elképesztő tájékozatlanságot és szereptévesztést, mi több, a választási típusok ismeretének teljes hiányát mutatja. Hiába mondják nekik, hogy ha minden jelöltjük nyerne is, a kormány akkor is a helyén marad. Elvakult és tudatlan emberekre nem lehet észérvekkel hatni. Márpedig az ellenzék mintha elveszítette volna realitásérzékét (már ha volt egyáltalán e téren bármit is elveszítenie), mert az őszi megmérettetéssel kapcsolatban a kormányt tekinti ellenfelének, ezért arra lehet számítani, hogy a parlamenti választásokon háromszorosan is megbukott csapat nem nyugszik majd bele a küszöbön álló újabb kudarcba. Mindenből háborút fog csinálni, ahogyan azt eddig is tette. A kormányellenes erőket egyedül az tartja még életben, hogy évtizedes gyűlöletpropagandájuk következményei még mindig hatnak. Tudatosan egy irányba igyekeznek csatornázni az emberek gondolkodását, de egyenirányított szellemi életfelfogásuk eredménye az lesz, hogy erősödni fog a liberális gondolkodásmódtól eltérő nézeteket vallókkal szembeni türelmetlenség, az intolerancia. Monopolizálni akarják majd a demokráciát, rajtuk kívül mindenki más, így természetesen a kormány, a kormányt támogató pártok, valamint társadalmi erők és tömegek antidemokratikusak lesznek. Összetévesztve az agresszivitást a progresszivitással, egyre veszedelmesebbnek látják majd az övéktől eltérő nézeteket képviselőket. Azonban ez az út a totális politikai szalonképtelenné váláshoz vezet.

A magyar ellenzék, mint általában minden elkorcsosult és agresszív ultraliberális politikai kisebbség, két fondorlatos önmeghatározási trükkel próbálja kelepcébe csalni az avatatlan választópolgárt. Minden választásnál, így most is, azzal a képtelen állítással rukkolt elő, hogy többségnek nevezi magát, ráadásul arcátlan módon a politikai centrumot elfoglaló erő pózában tetszeleg. Ennek azonban semmi köze nincs a valósághoz, a szavazók túlnyomó többségének valódi politikai preferenciáihoz, ez csupán a hataloméhségről szól. Kinek kellene bárhol másutt a világon egy olyan ellenzék, mint a magyar? Ordítóan nyilvánvaló, hogy a magyar ellenzék mára gusztustalan, homogén masszává vált, követhetetlen viszonyokkal és érdekekkel, amelyben gyakorlatilag folyamatosak a pártszakadások és érdekviták, összehangoltan, kórosan és kórusban hazudoznak, és az összes lényeges kérdésben szélsőliberális álláspontot képviselnek. Ezzel szemben 2010 óta mindennemű választást meggyőző többséggel nyertek meg a normalitás képviselői, a kormányzó pártok jelöltjei vagy a kormányzó pártok támogatásával induló jelöltek. A többszörösen bukott ellenzéket még az sem késztette elgondolkodásra, még akkor sem tudták saját törzstámogatóikat megszólítani, amikor utcai botrányokat robbantottak ki. A százezres békemenetek pedig sikerrel ijesztették el az eszelősöket, és megmutatták az elmeroggyant külföldi támogatóiknak is, hogy nálunk a többség nem vevő a politikai barbárságra.

Másfél év alatt már a harmadik választási kampányt éljük meg, és azt látjuk, hogy mindegyiket totális háborúként folytatta és folytatja le az ellenzék, bármiféle tekintet nélkül a valódi választói akaratra. Ugyanis az önkormányzati választás is csak a hatalom totális megszerzése szempontjából érdekli őket. Nekik minden választás csupán egy forradalmi helyzet, mindent egy lapra tesznek fel, de persze rendre veszítenek. Az ellenzéki vezetők most is olyanok, mint a leples bitangok, titkolják az októberi választás részükről meghatározott igazi, távlati célját. Amely nem más, mint a helyi önkormányzati szférában is egy posztkeresztény és posztnemzeti korszak megvalósítása. Ha tehetnék, olyan önkormányzati világba kényszerítenének bennünket, amelyben helye lenne a kreált harmadik nemnek, ahol nem lenne helye a keresztény hitnek, a családok feleslegesek lennének, és végül maga a nemzet is elavulttá válna. Az általuk irányított önkormányzati vezetőket egyedül a klánszolidaritás tartaná össze, és egyetlen vezérlőelv uralná az önkormányzatok szellemiségét: az ateista, szélsőliberális dogmák. Már most látjuk, mire lennének képesek tömegesen, ha hagynánk. Képviselőik szorgalmazzák a drogliberalizációt, de a szükséget szenvedők ápolási díját bezzeg nem szavazták meg. Ezért meg kell értetnünk az ellenzéki szavazók normalitások felé hajló részével, hogy tévedésben vannak, ezek az ellenzékiek nem őket képviselik, hanem kizárólag saját magukat és külföldi megbízóikat. Ha valakik erre egyáltalán képesek, akkor egyedül az ellenzék saját választói azok, akik észhez téríthetik ellenzéki vezetőiket, hiszen jelentős részük tulajdonképpen egyetért a kormányzati politika fő irányaival.

Az október 13-i önkormányzati választás különlegességét másrészt az adja, hogy egy nagyszerű történelmi siker lehetőségét vetíti előre. Most még a korábbi szerény eredményekre sem számíthatnak az ellenzéki pártok, ezt vetíti előre a tavaszi európai parlamenti választás eredménye is. A május 26-i szavazáson ugyanis a Fidesz–KDNP a tizenkilenc megyéből tizennyolcban abszolút többséget szerzett, és a kormánypártok csupán Csongrád megyében maradtak el fél százalékponttal az ötven százaléktól. A kormányzó pártok, szemben a többi induló szervezettel, teljes országos lefedettséget tudhatnak maguk mögött. Az ország népességének 78 százaléka lakik olyan helyen, ahol lesz kormánypárti vagy általuk támogatott polgármesterjelölt. Ez a tízezer lakosnál népesebb 169 településre vonatkozik. Az ellenzék által állított, illetve támogatott jelöltek száma ebben a településkategóriában csupán 53 fő, szerény 31 százalék. Itt is lemérhető a kormányoldal kétharmados előnye. Ráadásul semmi sem garantálja az ellenzék számára, hogy mind az 53 helyen nyerni fog. Az ellenzéki pártok megyei listáiról egyelőre semmit nem lehet tudni. Valószínűleg már előre feladták a megyéket. Szinte előre borítékolható, hogy mind a tizenkilenc megyei testületben a Fidesz–KDNP erői lesznek többségben.

A várható választási győzelem után is föl kell tennünk a kérdést, hogy soha ne tévesszük szem elől, a nemzeti–keresztény polgári oldal részéről mi is volt a mélyebb értelme, a magasabb rendű célja az önkormányzati választás megnyerésének? Mi is volt az a cél, hogy a Fidesz–KDNP győzelmével egész Magyarország, mind a főváros, mind a vidék nyer? Arról döntünk tehát, hogy nem akarunk olyan országban élni, ahol a Soros-hálózat bérencei a polgármesterek, az önkormányzati vezetők. Arról döntünk, hogy biztonságos fővárosban és biztonságos vidéken akarunk élni, ahol a magyar emberek akaratát érvényesítő vezetők és testületek döntenek a főváros és a vidék ügyeiről.

Most olyan helyzet áll elő, amikor nem az államnak kell megvédenie bennünket, hanem a választási győzelemmel mi védjük meg az államot.