Oroszlánbotrány

Sikerült 1994-ben lehívnunk a bárányfelhőkről kislányunkat, ahol önfeledten lógázta lábacskáit. A nővére épp tizenkét évvel korábban hallgatott a szóra. Ebben az évben mutatták be Walt Disney ikonikussá vált rajzfilmjét, az Oroszlánkirályt, amely minden idők legtöbb bevételt hozó animációs filmje lett, két Oscar-díjat is nyert, s a közönség körében világszerte mindmáig kultusz övezi, szövegeit és dalait immár két nemzedék ismeri és idézi. A film mindkét gyerekünket újra és újra odaszögezte a képernyő elé, s már-már aggódtunk, amikor szinte elvonási tüneteket fedezhettünk fel rajtuk, ha legalább egy héten egyszer nem nézhették meg. Kisebbik lányunkról e film nyomán derült ki, hogy zseniálisan rajzol: alig három-négy évesen megindító jeleneteket vetett papírra nem csak a film szereplőiről, hanem a történethez saját „forgatókönyvet” is megalkotva velük. A nagyobbik pedig egyébként is állatbolond volt kezdettől fogva. Mindez nem meglepő egy olyan családban, amely szenvedélyes természetjáró, és ahol szinte mindig volt kéznél egy kutya, macska vagy legalább papagáj, akváriumról nem is beszélve. A kisebbik a mai napig rajzolgat, de hatéves korában elhatározta, hogy ő bizony állatorvos lesz, és az is lett. A nagyobbikat meg harmincas éveinek második felében is rendre észhez kell téríteni, hogy ne fogadjon be számolatlanul ilyen-amolyan élőlényeket. A családi háttér, az eredendő hajlamok tehát megvoltak az állatszeretethez, és az oroszlánok, illetve a vadon többi lakójának természetes viselkedése csak ráerősített erre.

Amikor először hallottunk arról, hogy az amerikai álomgyár más, korábbi, nagy sikerű animációs filmjei után újra gondolja az Oroszlánkirályt is, némiképpen aggodalmaskodtunk, hogy vajon a legmodernebb technikák bevetése mellett a történet is úgymond korszerűsödik-e, avagy megmarad az eredeti mesénél. Nem is egyszerű kő, hanem egész kőlavina dübörgött le a szívünkről, amikor kiderült, hogy csak a legkorszerűbb CGI 3D-s grafikával helyettesítették a figurákat, mintegy „élő” szereplőkkel. Ezeket ugyan sokkal nehezebb lesz a mai kisgyerekeknek lerajzolni, mint az eredeti film figuráit, de annyi baj legyen. A lényeg: a történet intaktan megmaradt. A mi örömünkre, ám vélhetően a polkorrekt lobby legnagyobb bánatára.

Mert miről is van szó? Nos, lelki füleimmel máris hallom az egyenlősdiek fanyalgását, miszerint botrány, hogy egy ilyen maradi, érzéketlen, sötétlekű történet újra napvilágot látott, és felelőtlenül fertőzi az új nemzedékek gondolkodásmódját akkor, amikor már olyan közel vagyunk a régi, heteroszexuá­lis kapcsolatrendszer, az elavult családmodell végső kipurgálásához belőle. Akkor, amikor már az óvodákban kezdik bevezetni az „érzékenyítő” pedagógiai programokat a „haladás” jegyében. Hát miképpen magyarázza meg a korszerű szülő vagy a partnerkapcsolati páros, akiknek alkalmasint a természet nem adta meg, hogy azok lehessenek, hogy ebbe a filmbe miért nincs korrekt módon és a paritás elvével összhangban beépítve a másság tisztelete, s miért vannak megalázó anyaszerepbe kényszerítve a nőnemű szereplők, miért hímsoviniszta állatok viszik a prímet. Mintha nem elég bajt okozott volna már az 1994-es változat is, lám az azon nevelkedett gyerekek ma, felnőtté válva, tessék, kikre szavaznak? Trumpra, Orbánra, Kaczyńskira, meg a Salvini-félékre!

Ugye emlékszünk a mesére? A vadon ura Mufasza, akit orvul meggyilkol a trónra áhítozó testvére, Zordon, méghozzá olyan aljas húzással, hogy a király fia, Szimba azt higgye, miatta halt meg az apja. Zordon aztán évek múlva megkapja a magáét, amikor a felnőtt királyfi visszatér, hogy átvegye jogos örökségét.

És Jon Favreau rendezőnek nem volt annyi sütnivalója, hogy ezt a maradi, dohos shakespeare-i drámát felfrissítse új időknek új vonásaival! Mire véljük, hogy holmi bibliai ízeket érzünk a bűnre csábító sátáni fivérben, hogy bűn és bűnhődés következik egymásra, s hozzá még Szimbához az égből szól le az apja! Napjaink felvilágosult embere nem győzi szégyellni magát efféle, a népnek szánt ópium láttán, pedig Karl Marx már több mint másfél évszázada lerántotta róla a leplet. Kérdezhetnénk például azt is, hogy az új verzióban miért nem lett inkább fekete párduc a főszereplő, persze Mufasza maradhatott volna oroszlán, azzal a narancsszín sörényével, ami oly hasonlatossá teszi Trumphoz. De ez még mind semmi. A lényeg az, hogy a nők és az LMBTQ+ személyek egyenjogúságának világában hogyan lehet olyan filmet csinálni, amiben egyetlen hím kezében összpontosul minden hatalom, minden nőstény fölé emelkedik, és azoknak eszébe sem jut fellázadni ellene?! Mindez olyan időkben, amikor James Bond szerepét afroamerikai nő fogja játszani nemsokára – nos, pont ő várna holmi erős hímre, hogy megoldja a dolgokat? Minő szégyenteljes sovinizmus!

További kérdés: vajon miért ne lehetne Szimba meleg, avagy transzvesztita? Hol van itt a korszerű kultúra által megkövetelt arányosság, vagy legalábbis korrektség? Hol marad a másságra való érzékenyítés? És a rendező miért nem mutatja meg, hogy a dzsungelt miképpen teszi tönkre a globális felmelegedés és a húsevő ragadozók gátlástalansága? Szimba vajon miért nem forradalmasítja a vadont, hogy ökóbb és vegánabb legyen? És a Hakuna Matata helyett miért nem inkább John Lennon Imagine című dala szól?

A Disney minden jel szerint érthetetlen módon beadta a derekát az egérszagú, penészes konzervativizmusnak, és ezzel visszaforgatja civilizációnk óráját a kilencvenes évekbe, vagy még messzebb az időben. Vegyük észre, hogy Szimba ahelyett, hogy liberális-szocialista rendszert vezetne be, eléggé el nem ítélhető módon tovább viszi a konzervatív monarchiát! Botrány!

Csodálom, hogy még nem hallunk hasonlókat az új Oroszlánkirályról. Elandalodtak volna a Globális Megmondó Hivatal szakértői? Reméljük, így is marad. Mert a hatéves unokámnak – akárcsak a lányaimnak a maguk idején – ez a történet úgy tetszik, ahogy van.