A keresztény szabadságról

Míg a liberális demokrácia logikája szerint az egyén bármit megtehet addig, míg egy másik egyén szabadságjogát nem korlátozza vagy sérti, addig a kereszténydemokráciában előtérbe kerül az a bibliai gondolat, amely szerint „tégy úgy másokkal szemben, ahogy szeretnéd, hogy veled szemben is eljárjanak”. De kétségtelen tény az is, hogy egy illiberális demokráciában nem csupán az egyént ruházza fel szabadságjogokkal az államhatalom, hanem a természetes közösségeket, jelesül a családot, a nemzetet és hitbéli közösségeket is. Azaz az egyén cselekedeteinek korlátját nem csupán egy másik egyén szabadságának sérthetetlensége adja, hanem a közösségek mint önálló entitások szabadságjogai is határt kell hogy szabjanak neki.

A liberális logika jól ismert. A cselekedetek helyessége, a morál és a szabadság kizárólag az individuumban értelmezhető, a közösség esetében nem, hisz az szerintük csupán egy választható, az egyének által létrehozott laza kapcsolatú csoport, amely bármikor, bárhol és bármiért átértékelhető – természetesen a csoportot alkotó egyének szabadsága szerint. (Így gondolkodnak a családról és a nemzetről is.) Továbbá minden egyént bizonyos szabadságjogok illetnek meg, amelyeknek korlátja csak és kizárólag egy másik egyén szabadságjoga lehet. Azaz, mindent megtehetünk egészen addig, amíg valaki más szabadságát nem sértjük vagy korlátozzuk.

Ez a doktrína a liberális demokrácia által épített társadalmak minden dimenzióját átjárja, és elsőre minden normális, szabad embernek érthető, elfogadható. A probléma azonban ott kezdődik, amikor a mai liberálisok a szabadságjogok körét, minden morális kontroll nélkül egyre nagyobb területen és egyre több cselekedetre ki akarják terjeszteni. Ezt a határtalan szabadsághajszolást nevezik oly fennkölten progresszív gondolkodásnak. Holott semmiféle valódi fejlődés nem következik be az egyénhez köthető szabadság végtelen és korlátok nélküli kiterjesztésétől. Semmi sem bizonyítja azt, hogy bármitől is jobb lenne egy olyan világ, ahol az egyén végtelen szabadságban, korlátok és közösségek nélkül élne. Az igazság ott lehet, hogy míg a klasszikus liberalizmus által megfogalmazott és kiharcolt szabadságjogok fontos alapjául szolgálnak az egyén boldogságának, addig a liberalizmus mai, modern változata már oly területeken is korlátlanná akarja tenni az egyén szabadságát, ahol semmi szükség rá, illetve ahol csak magányt és szorongást hoz, káoszt okoz, és nehezíti az emberi együttélést. Ennek vagyunk ma szemtanúi. Ezt látjuk a progresszív politika címszava alatt. Pedig régi bölcsesség, hogy minden érték attól érték, hogy a középúton jár.

A liberális logikával egyébként a józan paraszti ész is megbirkózik. Például az egyéni szabadságjogok egyik legérzékenyebb ügyében, a melegjogok megfogalmazásakor is megszólal a normalitás tiltakozó hangja. De az is igaz, hogy a józan ész által vezérelt ember hamar felteheti azt a kérdést is, hogy ha a liberális jogok végtelen kiterjesztését nézzük, akkor hol a másik szabadságjogának határa? Mert hol is húzzuk meg a határt? Ha a homoszexuális párok házasodhatnak, és gyermeket is örökbe fogadhatnak, akkor vajon nem ütköznek-e bele egy-egy gyermek egészséges testi és lelki fejlődéshez való jogába? A kérdés költői, ennek ellenére jól mutatja azt, hogy az egyének közti ilyesfajta „egyensúlyozás” könnyen kerülhet annak csapdájába, hogy a gyengébb élőlény (ebben az esetben egy gyermek) jogai veszítenek.

A keresztény szabadság fogalom egyik alapját Máté evangéliumában olvashatjuk. „Mindazt tehát, amit akartok, hogy az emberek megtegyenek veletek, ti is hasonlóképpen tegyétek meg velük” (Máté 7:12).

Ez minden magyarázat nélkül érthető elv. Ha mindezt kiegészítjük azzal a leginkább konzervatív politikai alapvetéssel, hogy a természetes közösségek, azaz a család, a nemzet és hitbéli csoportok is ugyanolyan védelemre, sőt, gyakran ugyanolyan pozitív diszkriminációra „szorulnak”, mint az egyén, akkor meg is kapjuk a kereszténydemokrácia, azaz az egyik illiberális demokrácia típusának szabadságfelfogását. A legfontosabb azonban, hogy az egyes jogszabályokban is ezt lássuk viszont. És, ha az elmúlt tíz év társadalompolitikai céljait szemléljük, akkor láthatjuk is, de még jó pár évig látnunk is kell, mert egy ilyesfajta, értékelvű „áthangolás” nem egy ciklus alatt valósul meg.