Országunk létezésének spirituális alapja

Ameddig ennek az országnak a földjét magyarok országának hívják, addig ez a nap soha el nem halványuló csillagként fog ragyogni nemzetünk szellemi égboltján. Ez a nap, évről évre, újból és újból eszünkbe juttatja, hogy a magyar történelem egyik világhőse Szent István királyunk. Hogy világhős volt, ez külön magyarázatra nem is szorul. Hiszen ma is számos nagy nemzet örömmel látná őt ősei és hősei sorában. Világhős volt, mert európai szintű, nagy formátumú személyiség és mai fogalmainkkal mérve is rendkívüli tekintélynek örvendő, maradandót alkotó szellemóriás.

Szent István királyunk sok mindenben első volt, sőt, nem egy dologban egyetlenegy a világtörténelemben. Rendkívüli egyéniségének és kora uralkodói közül kimagasló szellemi nagyságának felülmúlhatatlan érdeme, hogy élete végén a Szent Koronát és a magyarok országát népével, földjével, gazdagokkal és szegényekkel egyetemben, Isten Fia Anyjának, Máriának a védelmébe helyezte, oltalmába ajánlotta. Nem csak abban rejlik ennek a rendkívüli eseménynek a különlegessége, hogy István király vitte ezt véghez elsőként a keresztény uralkodók közül. Tudjuk, hogy százötven évvel később a franciák, majd később a csehek és a lengyelek is felajánlották országukat Máriának. Csakhogy soha, senki, sem előtte, sem utána nem ajánlotta föl a koronáját és az országát közjogi jelentőségű keretek között és közjogi súllyal a mi Szent István királyunkon kívül! Ez országunk létezésének spirituális alapja.

Sajnos a felajánlás közjogi jellegét a mai napig nem értékeljük történelmi súlyának megfele­lően. A maga nemében példa nélküli és más nemzetnél föl nem lelhető jeles eseményt nem tanítjuk gyermekeinknek, nem szerepel a történelem tankönyvekben sem, de még az egyházi iskolákban sem foglalkoznak vele a jelentőségéhez mérten. Pedig a kontraszt óriá­si. Hiszen tudjuk, a többi korabeli király Máriának tett felajánlása nem volt egyéb, mint egy keresztény uralkodó kegyes és jámbor cselekedete. Azonban István, a király mindent ékesen és szép renddel előre eltervezett. Még a halála napját is ő maga jelölte ki, a Gondviselőtől kérve annak jóváhagyását. Ugyanis augusztus 15-e volt Mária menny­bevételének a napja, amit egyházi ünnepként István honosított meg az országban. Jézus Anyja, Mária iránt érzett rendkívüli nagy tisztelet és végtelen szellemi vonzódás okán István ezen a napon szerette volna visszaadni lelkét a Teremtőjének.

Minden úgy történt, ahogyan szerette volna: 1038. augusztus 15-én, amikor az idős király érezte, hogy hamarosan itthagyja az övéit, erre a napra odarendelte magához az ország egyházi és világi veze­tőit, az akkori tíz egyházmegye püspökét és a hatvanhárom vármegye főispánját. Vagyis jelen voltak halálos ágyánál a király után rangban következők, az uralkodói akarat végrehajtói, az ország irányítói. Ma úgy is mondhatnánk, hogy egy parlament teljes felsőháza volt jelen. Miután megtárgyalta velük az ország sorsát és elmondta nekik jövőre szóló intelmeit, kikérte az országfelajánláshoz beleegyezésüket, majd velük teljes akarategységben, kezébe vette a Szent Koronát, azt a magasba emelte, és szemeivel az égre tekintve, egy király szájából valaha elhangzott legmegrendítőbb imádsággal felajánlotta az országot Máriának. Ezért volt közjogi súlya és jelentősége István tettének.

Hartvik győri püspök 1116 körül így írt erről az emberi szavakkal nehezen kifejezhető eseményről, István haláláról és az országfelajánlásról: „E szavak után kezét és szemét a csillagokra emelve így kiáltott fel: Ég Királynője, a világ jeles újjászervezője, végső könyörgé­seimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a Te oltalmadra bízom.” Más, későbbi források az országfelajánlást nem kötik össze István halálával, ám nincs okunk kétségbe vonni Hartvik püspök feljegyzésének történelmi hitelességét.

István király csaknem másfél évszázaddal előzte meg VII. Lajos francia királyt, akit a nyugati történetírás tévesen nagy előszeretettel nevez az első országfelajánlónak. Azonban ezen nincs is mit meglepődnünk. Hiszen az elmúlt évszázad során hozzászokhattunk ahhoz, hogy országunk területe kétharmadának elrablása mellett, egyes történelmi nagyjainkat is magukénak kívánják tudni a magyarságot kifosztó nemzetek. Ebbe a tolvajlási sorba illeszkedik, hogy most már némely jeles eseményekben megjelenő történelmi elsőbbségünket is el akarják vitatni, de lelkük rajta. A barokk korban és utána számos ország választotta patrónájának Szűz Máriát (manapság legalább tucatnyian vannak), de Szent István és a magyarság elsősége elvitathatatlan, valamint annak közjogi jelentőségét és súlyát tekintve pedig a maga nemében egyedülálló.

Tudjuk, hogy a szentek ünnepe a haláluk napjához, egyházi megfogalmazással élve égi születésük napjához kapcsolódik. Szent István királyunk ezen a téren is különleges helyet foglal el. István augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján halt meg és a székesfehérvári Nagyboldogasszony-bazilikában temették el, de szentté avatása a tervek ellenére mégsem halála napján történt. A történet szerint koporsóját egy római kori szarkofágból faragták ki. A pogánylázadás idején, 1061-ben ezt a koporsót felnyitották, majd a spontán mumifikálódott testet a fosztogató pogányok elől egy súlyos kőlap alá rejtették. Egyébként ekkor választatták le a jobb karját, amelyet egy Merkur nevű szerzetes menekített el a Berettyó partján álló kicsiny monostorba. Ott épült fel később a híres szentjobbi apátság, ahol a féltett ereklyét az 1430-as évekig őrizték. A mindmáig romlatlan jobb kar, nyugodtan mondhatjuk, csodás körülmények között fennmaradt. István teteme 1083-ig a súlyos kőlap alatt nyugodott, amikor a sírt felbontották, és a maradványokat oltárra helyezték augusztus 20-án. De miért nem augusztus 15-én történt mindez? Miért nem augusztus 15-én állunk ünnepi ruhában és ünneplő szívvel Szent István emléke előtt?

Mivel a sírnál addig is csodás gyógyulások és imameghallgatások történtek, Szent László király ezek hatására is kérte VII. Gergely pápától, hogy engedélyezze István király, Imre királyfi és Gellért püspök maradványainak oltárra emelését és nyilvános egyházi tiszteletét (ez akkoriban megfelelt a szentté avatásnak). A pápa engedélyének birtokában László 1083. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján akarta felbontatni a nagy király sírját, de akárhogy gyürkőztek a munkások, a nehéz kőlapot nem tudták elmozdítani. A többszöri próbálkozások mind sikertelenül végződtek. Ekkor üzenet jött egy bökénysomlyói zárda apácájától, amely szerint a szent király sírjáról a kőlapot el nem mozdíthatják addig, amíg László királynak Salamon nevű unokatestvérét, a trónkövetelőt a börtön rabságából ki nem eresztik és a szabadság kegyelmét meg nem kapja. Kiengedte azért László király Salamont a fogságból, és ezután a hatalmas kőlapot könnyedén eltávolították a helyéről, nem volt már akadálya István király maradványai fölvételének. Mire mindezek végbementek, augusztus 20-a volt, ezért ezen a napon avatták szentté. A szent király ünnepét azóta is szentté avatásának napján tartjuk.

Szent István erős országot, keresztény államot alapított. Arra a sziklára alapozta, amelyről azt mondja a Szentírás, hogy ezen a pokol kapui sem vesznek diadalmat! Ezért hát bizodalmunk lehet, hogy erősebb az, aki velünk van, mint aki ellenünk. Azonban mindig, újból és újból megkívánta valaki az országunkat, mindig fájt valakinek a foga erre a földre. Szent István öröksége ma is veszélyben van. Szent István művének mi vagyunk az örökösei. Mint örökösöknek tisztán látnunk kell, hogy az örökös csak akkor rendelkezik az öröksége felett szabadon, ha már nagykorú. Amíg kiskorú, addig a gyám rendelkezik az örökség fölött. Brüsszel az elmúlt években gyámság alá akart vonni bennünket, el akarta hitetni velünk, hogy szellemileg kisko­rúak vagyunk. A brüsszeliták akartak rendelkezni az örökségünk felett. Ők akarták eldönteni helyettünk, hogy nekünk mi a jó, kikkel éljünk együtt és hogyan éljünk együtt.

Szent István örökségét nem hagyhatjuk az ebek harmincadjára jutni! Nem tűrhetjük el, hogy szellemileg kiskorúként kezeljenek az unió most megválasztott vezetői. Ehhez azonban szellemileg nagykorúként kell viselkednünk, meg kell mutatnunk, hogy van erőnk és bölcsességünk az örökségünk megvédéséhez. Ebben mutat példát egész Európának a magyar kormány.