Szabadságba szuszakolt egyenlőség

Aggódva figyelem Dobrev Klára ideológiai ámokfutását, és azt kell mondanom, hogy míg férje képes volt szavakban elmaszatolni a szocialista és a liberális gondolat közti különbséget, addig a képviselő asszony rútul belegabalyodott ebbe a nehezen értelmezhető kulturális szövetbe. A modern (!), azaz a mai liberalizmus „szabadság”-fogalmának politikai megnyilvánulása ugyanis sokkalta több társadalmi dimenzióban hat a szocialisták által megálmodott „egyenlőség” ellen, mint azt sok szociálliberális elsőre gondolná. Mert ma vagy egyenlőség- vagy szabadságpárti a baloldali politikus, a kettő együtt már nem megy. (Ebben az egy állításban mindenképpen egyetértek az elmúlt évekbeli Tamás Gáspár Miklóssal.) Nem véletlen az sem, hogy a kilencvenes években oly sikeres szociálliberalizmus mára vagy zsákutcába került, vagy csak a felszínen maradt az, aminek nevezi önmagát, és aminek nevezik sokan (balliberális). Végső soron liberálissá vagy szocialistává alakult, vagy éppen most keresi leendő helyét a „klímaváltozás” nevű metapolitikai alapról startoló, új zöldmozgalmakban.

A szociálliberalizmus európai gondolatának utolsó sikeres politikusai Tony Blair és Gerhard Schröder voltak. Magyarországon – kissé lemaradó ütemmel – Gyurcsány Ferenc kísérletezett ezzel, de ő is, akár egykori példaképei, ideológiai zárványba került. Mivel sok-sok ellentmondást nem tudott a bukott magyar miniszterelnök sem megoldani, így politikájának jelentős része vagy érték nélküli, vagy éppen zavaros identitású maradt. Sőt! Mivel mindannyian a klasszikus baloldalról érkeztek, és kudarcba fulladt reformok maradtak utánuk, így a valódi baloldaliság válságát is ők jelképezik a mai napig.

Ha tágabb kontextusban nézzük, akkor igaz ugyan, hogy egyenlőnek születünk – ahogy a materialisták vélik – faji szempontból; és egyenlőek vagyunk a „hívők” szerint is, a lelkünk létezése végett, a cselekedeteink által az Isten előtt; de egyáltalán sem születünk egyenlőnek a genetikai állományunk és a szociokulturális környezetünk alapján. A társadalmi létezésünk során viszont az állam (pontosabban az állam tartalma, azaz egy adott kormányzat) törekedhet arra, hogy egyenlővé tegyen minket. Minden világkép törekszik erre ugyan, de abszolúttá egyedül a klasszikus baloldal akarja tenni ezt a célt. Ezt a törekvést nevezik egalitariánus erőlködésnek, és ez az, amit a szocialisták mindig is a képviseltek. Nem mellékes az sem, hogy ezt az erőszakos egyenlőségre való törekvést egykor – kevésbé szerencsés, versenyhelyzet és pluralizmus nélküli állapotban – a kommunisták követték. Sokféle baloldaliság létezik, de a társadalmi–gazdasági–kulturális egyenlőség az, amitől baloldalivá válik bármely ideológia – ezt nyugodtan kijelenthetjük. Ahogy az is igaz, hogy az egyénhez kötött (individuum) szabadság korlátlanná tételét manapság nem az anarchisták, hanem a liberálisok követik.

A negatív szabadság (a liberálisok mai szabadságfogalma) ellenben cseppet sem feltételezi az egyenlőséget. A szolidaritást még kevésbé. A „modern szabadságfogalom” az individualizációhoz kötődik, és a liberalizmus bölcsőjében fejlődött, és fejlődik, pontosabban válik egyre inkább abszolúttá ma is. Ez pedig sokszor ellentétes hatással van az egyenlőségre, illetve miközben a közösségeket negligálja, voltaképp elmossa a szolidaritás baloldali értékét is. Így, ha a modern értelemben vett szociálliberálisokat nézzük, akkor bizony hasztalan erőlködésnek tűnik az, mikor az egyenlőséget és a szabadságot megpróbálják kiegyensúlyozni.

Ezek után érkezik Dobrev Klára, és egy-két mondatban „elintézi” az egyik közösségi oldalon ezt a nehézkes ideológiai problémát. Azt állítja, hogy ő nem feminista, szimplán „egyenlőség- és szabadságpárti”. Ezután belemegy – aktuálisan – valamiféle női egyenjogúságról szóló ködös fejtegetésbe. Ahogy ennek előtte is többször elmondta már, hogy ő egyszerre képviseli a szabadságot és az egyenlőséget, majd mikor kitér arra, hogy mit is ért szabadságon, akkor előveszi a varázscilinderből az unióban oly szépen hangzó melegjogokat és más olyan célokat, amelyek a szabadság korlátok nélküli megteremtéséről szól, és nem veszi észre azt, hogy már abban a pillanatban, hogy kimondta, ellentmondást rejt önmagában. Mert a szabadság korlátok nélküli hajszolása, azaz egyfajta társadalmi igazságot nélkülöző versenyhelyzet megteremtése bizonyosan egyenlőtlenséghez vezet.

Talán ennek egyik oka az lehet, hogy a képviselő asszony úgy nőtt fel, és úgy kezdte felnőttkorát is (ami máig fontos a szocializációjában), hogy családja mindig is „egyenlőbb” volt az egyenlőknél… De ha ez nem is fedi a teljes valóságot, a következmény akkor is sokkal bizonyosabban látható. Amikor valaki belekeveredik a sok-sok, számára egyébként nem természetesen adódó, inkább később önmagára erőltetett és a haszonszerzés okán igaznak vélt ideológiai értékrendszerbe, akkor bizony könnyen előbújnak szellemi nyomorúságból adódó gyűlöletstigmák. Ha valaki nem ért velem egyet, akkor az maga a gonosz – szól az általános verdikt. Amikor valaki az ellenfelem, akkor az szélsőjobboldali – állítja most már nyíltan is az uniós parlamentben Dobrev Klára a Fideszről. És mindebből következik az a politika, hogy ezek után a képviselő asszony mindent megtesz azért, hogy egyes magyar képviselők ne lehessenek bizottsági alelnökök vagy tagok. Nohát, ez aztán az értékelvű politika!