Az élet császárai

A  líbiai forradalomban apját és két bátyját megölték a szalafista milicisták, neki sikerült csak megmenekülnie. Lega­lábbis ezt mondta a német hatóságoknak, akik jó darabig hittek neki. Utóbb ellentmondásokba keveredett, meg hát kiderült, hogy szűkebb hazájában mégsem fenyegeti veszély, ezért a hatóságok 2016-ban elutasították a menedékkérelmét.

Mohamed Youssef T.-nek – mert ez az igazi neve – el kellett volna hagynia Németországot. Az elutasító határozat ellen azonban fellebbezett (azaz nem ő, hanem a bevándorláspárti civil szervezetek által finanszírozott ügyvédje), aztán újra és újra, minden lehetséges jogi fórumon, minden lehetséges jogi kiskaput kihasználva. Esze ágában sincs elhagyni Németországot, ő az itt-tartózkodás királya, a „King Abode”.

Amíg az eljárás tart, addig a hatóságok életét keseríti, terrorizálja a kelet-német kisváros, Bautzen lakóit. Szelfi-videóját bárki megnézheti a YouTube-on, „sz...s rendőrök, nem tisztellek benneteket, itt maradok Németországban, fuck, fuck, fuck”, reppeli bele félreérthetetlen kézmozdulattal a kamerába. Hatvanegy esetben indult eljárás ellene, hol testi sértés, rongálás, hol lopás, drog, hatósági személlyel szembeni erőszak vagy éppen csendháborítás miatt. Piti ügyek, mindössze kilenc került közülük bírósági szakaszba. A kiszabott ítéletet, pénzbüntetést, pár hónapos elzárást még nem tudták behajtani rajta, mert ügyvédei a büntetőügyekben is képviselik a Királyt, fellebbeznek, és biztos ezt teszik majd augusztusban másodfokon is.

A szászországi Bautzen megelégelte az individuális migránsterrort, és 2017-ben saját hatáskörében három hónapra kiutasította a városból. Ez pont arra volt jó, hogy Mohamed nemzetközi nyilvánosságot kapjon. A The New York Times egy érzékenyítő videóban beszámolt róla, hogy mennyire veszélyeztetett a menedékkérők élete, hogy Bautzenben a németek hányszor rátámadtak a szegény menekültre, aki hiába kérte a rendőrség segítségét. Ezért volt kénytelen önvédelemhez folyamodni. Hogy az önvédelem afrikai eszköze a rendbontás és a törvények áthágása, azt a The New York Times már nem árulta el.

Az országból való kitoloncolás késik, mert Mohamednek nincs útlevele, hiszen menekülés közben elveszthette, és bármennyire együttműködőek a líbiai hatóságok, eltart még egy darabig, amíg kiállítanak neki egy újat. Amíg az eljárás tart, addig többször változik a politikai helyzet Líbiában, most például éppen nem számít biztonságos országnak. Azaz a Király nem toloncolható ki. Így aztán King Abode méltán viselheti ragadványnevét, marad, ki tudja meddig, él a német adófizetők pénzén, kapja a négyszáz eurónyi segélyt meg a szociális juttatásokat, mert dolgozni persze esze ágában sincs.

Másként is lehet királyi módon élni Németországban, például ha az embernek több felesége és ebből adódóan sok gyereke van. A Montabaurban élő Gházia A.-nak például négy felesége és huszonhárom gyereke van. Ő is Szíriából menekült, hozta az asszonyokat meg az egész pereputtyot. A menekültstátuszt is megkapták, így már nem a menekülteknek, hanem a tartós munkanélkülieknek járó támogatásokat veszik igénybe. Mert Gházia nem tud munkába járni, családapai és férji kötelezettségei teljes idejét lekötik.

Világos, hogy a németek tehetnek az egészről. Az iszlám jog négy feleséget enged, a németeknél ez viszont poligámiának számít, és akár három év börtönnel is sújtható. Németország egyelőre keresztény alapokon nyugvó jogrendje nem fogadja el a többnejűséget, de emiatt mégsem utasíthatnak ki menedékkérőket az országból! Gháziát és hasonszőrű poligám tár­sait nem akarják büntetni a toleráns hatóságok, ezért egy salamoni döntést hoztak. Egy asszonyt ismernek csak el törvényes feleségnek, a többi a férfi barátnőjének számít. Emiatt nem lakhatnak egy háztartásban, az asszonyok külön-külön lakásban, esetleg más-más városban élnek, ki-ki a saját gyerekeivel. Gházia élete abból áll, hogy látogatja négy családját, elidőzik náluk, megnézi, mennyit nőttek a gyerekek, az asszonyokkal is törődik egy keveset, aztán megy tovább.

Gházia és népes családja 2015-ben a nagy menekülthullámmal érkezett, és története azért került a nyilvánosság elé, mert az egyik újság megírta, hogy havi harmincezer eurót kasszíroz be a német államtól. Nagy volt a közfelháborodás, ezért a mi K-monitorunkhoz hasonló Corrective ki akarta deríteni az igazságot. A hír, mint a jereváni rádióban, igaz, Gháziáék szép pénzhez jutnak, tételesen centre kiszámolva nem harminc, csak tízezer-hatvankettő euró nyolcvankét cent a havi apanázs, azaz magyarosan számolva hárommilliónál is több forint. Ennek oka többek között a négy háztartás, aminek fenntartásához (lakbér, energiaköltség, fűtés) egyenként ezer eurónál is nagyobb támogatás jár. Pestiesen szólva, Gházia nyerésre vette, mivelhogy Szíriában a nagycsalád eltartásához bizony dolgoznia kellett keményen.

Vannak Gháziához hasonló szerencsésebb fickók bőven. Mehmed B. esetét egy potsdami német asztalostól hallottam. Az asztalost a helyi önkormányzat munkával bízta meg, három beltéri ajtót kellett egy házban beépítenie.

Kiderült, hogy ezek valójában átjáró ajtók lesznek, mert a lakóház emeletén lévő négy lakásban egy férjhez tartozó négy asszony él külön-külön a gyerekeivel. Mehmed unta, hogy a folyosóra kell kimennie egyik családjától a másikig, ezért az önkormányzattól kérte az átjárás biztosítását. Ők pedig megcsináltatták, kifizették. Mehmed így nyugodtan szívhatja a vízipipáját, papucsban, köntösben, és gondtalanul számolhatja a segélyekből befolyó pénzt.

Nincs kimutatás arról, hogy hány poligám család vándorolt be Németországba. A családegyesítési program nem támogatja a második, harmadik feleség érkezését, legyen az embernek elég az az egy! Ezért a többedik feleségek saját szakállukra, pardon saját erőből indulnak útnak a gyerekeikkel, saját menedékkérelmet nyújtanak be, hogy aztán férjük barátnőjeként vígan éljék saját kultúrájukban megszokott életüket.

Nemcsak a frissen érkezőknél fogadják el a hatóságok az amúgy büntetendő többnejűséget. Valójában fogalmuk sincs, hogy az iszlám szubkultúrában mekkora a poligámia, hiszen a zárt közösségek életébe nincs betekintésük. Berlinben a másodgenerációs muszlimok köré­ben húsz-harminc százalékra becsülik a többnejűséget.

A német törvények csak a polgári házasságot ismerik el érvényesnek, de az igazhitűeket a helyi imám bármikor összeadhatja, és a saría szerint ez házasságkötésnek számít. Fuccs az integrációnak, ha a helyi imám is a többnejűségnek hódol, mint például Abu Adam, a müncheni imám. Abu a beilleszkedés fontosságáról szónokolt, miközben három feleséget tartott el összesen tíz gyerekkel. A hatóságnak fogalma sem volt az egészről, mindaddig, amíg Abu alaposan el nem náspángolta a harmadik számú feleségét. Az asszony följelentette, az imámot megdorgálták, hiszen neki kellene jó példával elől járnia.

Ha Németországban a törvények betartását nemcsak a törvénytisztelő németektől várnák el, és nem morálisnak vélt kiskapukat keresnének a más kultúrájúak számára, egyszerűbb lenne a helyzet. Ha a törvény mindenkire érvényes lenne, bevándorlókra „tízszeresen, százszorosan”. Akkor talán sikeres lehetne az integráció.