A hódok hasznáról és káráról

Annál inkább a tetemes károkról, amiket már két évtizede ezek a WWF Magyarország által visszatelepített állatok okoznak. És amiket a jelen állás szerint nem térít meg az égadta egy világon senki sem.

De nem ám, hiszen eme magát igazán hasznosnak és trendinek tartó szervezet arról tájékoztat honlapján, hogy a természetvédelmi törvény rendelkezése szerint hódok okozta kárt az viseli, akinek a birtokán az keletkezett. Tehát sem a betelepítőt, sem magát a kár okozóját sem lehet ilyen esetekben elővenni. Utóbbit, a hódot azért sem, mert 1988-ban, az állampárti diktatúra végén ki tudja miért, de védetté nyilvánították, mégpedig ötvenezer forint eszmei értékkel emelték ki az állatvilág más, kevésbé kivételezett fajai közül. Ez ugyan nem nagy pénz mondjuk egy rákosi vipera egymilliós tarifájához képest, de azért sokakat visszatart attól, hogy drasztikus módon megszabaduljanak a problémától. Ami pediglen eme a rágcsálók rendjébe, a hódfélék családjába tartozó, farkával együtt egy méter negyven centire is megnövő, húsz-harminc kilós állat azon maga számára is kellemetlen tulajdonságából adódik, hogy folyamatosan nőnek az amúgy is meglehetősen nagy metszőfogai. És ezeket így az egerekéhez hasonlóan koptatni kell folyamatosan, mert különben rövid időn belül úgy nézne ki a hód, mint egy kardfogú tigris.

Így aztán minden istenáldotta napon rágnia kell barátunknak, aki így sajnos még téli álmot sem tud aludni. És áldozatul esnek most már eme kényszerű fogkoptatásnak füzek és a nyárfák mellett a vizek partjához közel eső keményfák, akár a tölgyek is. Mert olyan sok van belőlük, mármint a hódokból. A WWF 1996-ban indította el meggondolatlan visszatelepítési akció­ját az ország nyugati végein, de most már a Duna, a Dráva és a Rába mellett ott vannak északon, az Ipolyon és a Tiszán, a Zagyván is. A hódok által erősen sújtott Rába ártéri erdők valóságos csataterek, de a vasi szakaszon a folyóba ömlő patakok sem úszták meg a „hódszennyezést”. Így aztán a Vidéki Lajos kis faluja alatt csordogáló patakon is megjelentek néhány évvel ezelőtt, és mostanra már a számtalan értelmetlenül kidöntött, amúgy magántulajdonban lévő értékes fa mellett olyan gátakat emeltek, hogy a tartós aszály ellenére úszni szokott a település némely alacsonyabban fekvő része. Úgy tudni, ilyenkor maga a polgármester jelenik meg az állatok által gondosan összerótt gátaknál, hogy egy speciális, korábban a szántóföldek pótkocsiról való trágyázásánál használt szerszámmal lebontson valamennyit a gátból. Amit tulajdonképpen nem is tudni igazán miért építenek, hiszen a közönséges, avagy eurázsiai hód kanadai rokonával ellentétben a folyóvizek partfalába ásott járatokban, odúkban éldegél, nem hódvárban. Mégpedig családostul, általában három generáció is együtt pusztít, hiszen a gyerekek csak ivarérett korukban hagyják el a szülői házat.

Vidéki Lajos pedig azon is elgondolkodott már, hogy miért is tüntették el eleink az 1850-es évekre teljesen az országból eme jószágokat. És nem volt nehéz arra a megállapításra jutnia, hogy nem feltétlenül értékes, vízhatlan bundája miatt vadászták talán még a szabadságharc alatt is a hódokat. Mert, mondjuk, az ilyen prémből készült sapkákkal leginkább amerikai filmekben lehet csak találkozni, Magyarországon nem. Eleinket tehát inkább az állatok által okozott kár bosszanthatta, emiatt léptek fel ellene nagy egyetértésben. Mert egy-egy ilyen kirágott és „feldolgozott” méretes fa csak tűzifaként értékesítve (tizennyolc-húszezer forintos köbméterenkénti árral számolva) bizony meghaladhatja még azt a bizonyos ötvenezres eszmei értéket is.

A Rábába döntött nagyobb fákat pedig csak erőgépekkel, fáradtságos munkával lehetne a tulajdonosoknak visszaszerezni. Egyszerűbb volt hát megszabadulni a friss hajtásokkal táplálkozó hódtól, mint a probléma forrásától. Amit persze jelen, ostobaságoktól terhelt korunk nem tesz lehetővé, gondolta Vidéki Lajos, miközben a WWF honlapját böngészte. Ahol írást talált arról is, hogy a szépreményű szervezet párbeszédet kezdeményezett a pórul járt gazdákkal, felhívva a dühös parasztokat a törvények betartására. Csak arról nem volt szó az írásban, hogy ki a felelős az egyre fokozódó pusztításért, no és ki állja az egyre tetemesebb károkat.