Terror és thermidor

A francia forradalmi naptárban – amely „a múltat végképp eltörölni” jegyében 1793-ban szakított a keresztény világéra időszámításával – július 19-én kezdődött thermidor, azaz a hőség hava (a név a görög thermosz szóból ered). Éppen 225 évvel ezelőtt thermidor 8-án, azaz 1794. július 26-án, hetek után először jelent és szólalt meg a Nemzeti Konventben (a Francia Köztársaság akkori törvényhozó testületében) a „megvesztegethetetlen” Robes­pierre, aki egy személyben a Konvent elnöke és a forradalmi kormányzat tényleges vezetője volt. Elpanaszolta, hogy üldözik, zsarnoksággal vádolják, s a köztársaság élő mártírjának nevezte magát. Hosszú, teátrális vádbeszédében sértődöttséggel vegyes dühvel támadta (meg nem nevezett) ellenfeleit, majd sorra vette azokat a kormányhivatalokat, ahová még be akarja juttatni a saját embereit. Lényegében formális diktatúrát kért a képviselőktől a már amúgy is szinte teljhatalommal rendelkező népvezér. Ekkor azonban – a mások mellett burkoltan megfenyegetett – Pierre-Joseph Cambon képviselő, a pénzügyi bizottság vezetője felkiáltott: „Itt az ideje, hogy kimondjuk végre az igazságot! Egyetlen ember bénítja meg a Nemzeti Konvent akaratát, és ez az ember Robespierre!”

Ezzel megtört a varázs – az addig hallgató-lapító képviselők tapsolni és zajongani kezdtek, s a meg­hökkent Robespierre magyarázkodni kényszerült. Egy csapásra kicsúszott a rettegett diktátor irányítása alól a törvényhozó testület, s az úgynevezett „Közjóléti Bizottságban” (a végrehajtó hatalom központi szerve) is hirtelen ellene fordult a tagok többsége.

A Konvent másnapi ülésén már szóhoz sem engedték jutni Robespierre-t és társait, és több órás heves vita után indítványt tettek az ő, továbbá legközelebbi barátai, Couthon és Saint-Just („a halál arkangyala”) letartóztatására. A börtönbe szállított képviselőket a jakobinus népfelkelők kiszabadították és a párizsi Városházára (Kommün) vitték, de válaszként a törvényhozó testület törvényen kívül helyezte őket. Miután a plebejus (sans-culotte) párizsi szekciók többsége a kritikus helyzetben a Nemzeti Konvent oldalára állt, s a Kommün épületét védők nem hajlottak az ellenállásra, a Konvent fegyveresei Barras, a párizsi nemzetőrség újonnan kinevezett parancsnoka vezetésével éjfél után elfoglalták a Városházát, elfogták Robespierre-t és társait, s még aznap, július 28-án este – bírósági ítélet nélkül – lefejezték őket.

Thermidor 10-én tehát véget ért a Nagy Terror, egyúttal a Robes­pierre által fémjelzett jakobinus diktatúra, amelynek utolsó heteiben „úgy hulltak a fejek, mint a cserépdarabok”, ahogy a forradalmi törvényszék közvádlója fogalmazott. A thermidori fordulatot egy konventtag így magyarázta: „Már igazán nem lehetett tovább nézni, hogyan vágnak le naponta hatvan vagy nyolcvan fejet”. Ellenfelei és egykori kollégái is Robes­pierre-re hárították a felelősséget a kollektívan bevezetett és irányított állami terror szörnyűségeiért, s a 19-20. századi kommunisták és „haladó” utódaik – Marxtól egészen nap­jainkig – a forradalmi terror és diktatúra első számú képviselőjét tisztelték személyében. Habár akadtak még nála kegyetlenebbek a „nagy” francia forradalom vezetői között, a kegyetlenség teoretikus igazolásában azonban senki nem múlta felül. Ez az alacsony, sápadt, himlőhelyes, rövidlátó férfi, aki családot soha nem alapított, „diktatúrájához nem hozott otthonról egyebet, mint átlagos értelmet, gimnáziumi műveltségének híg főzetét s a középszerű stréber jó hírnevét” (Egon Friedell találó jellemzése). A párizsi Nagy Lajos Kollégiumban tizenhét évesen ő köszöntötte talpnyaló szónoklattal a kollégiumba látogató XVI. Lajos királyt és feleségét, hogy aztán tizenhét évvel később a Konventben ő követelje leghangosabban a trónjától megfosztott király halálát. Úgy fogalmazott: „A népek nem úgy ítélkeznek, mint a törvényszékek; egyáltalán nem hoznak ítéleteket. Úgy sújtanak le, mint a villámcsapás; nem ítélik el a királyokat, hanem a semmibe taszítják őket vissza”. Bár a halálbüntetés általában véve bűn, szerinte akkor igazolható „a természet elévülhetetlen elvei szerint”, ha szükség van rá az egyének vagy a társadalom biztonsága érdekében. És ki állapítja meg, hogy mikor van rá szükség? Természetesen ő, aki már 1792 áprilisában (még jóval a totális diktatúra előtt) így beszélt: „Nem vagyok a népnek sem hírvivője, sem közvetítője, sem tribunja, sem védelmezője; én maga a nép vagyok!” Ezzel még XIV. Lajoson, a Napkirályon is túltett, akinek a száját soha nem hagyta el ugyan a neki tulajdonított, szállóigévé vált híres mondat: „Az állam én vagyok”, de kétségkívül ennek szellemében uralkodott mint „abszolút” monarcha.

A felvilágosodás íróit, főként a Rousseau-t imádó, önmagát a néppel azonosító és felsőbbrendűnek tartó középszerű ember gyorsan eljutott a népuralomtól (demokrácia) az önkényuralomig (autokrácia), a szabadságtól a zsarnokságig, az erénytől a terrorig. Az üldözött „erényes férfiú” szerepé­ben pózoló Robespierre 1794. február 5-én a Konventben a politikai erkölcs elveiről így szónokolt: „Ha a népi kormányzat erejét békében az erény teszi, akkor a forradalom idején a népi kormányzat erejét egyszerre alkotja az erény és terror. Az erény, amely nélkül a terror végzetes; a terror, amely nélkül az erény tehetetlen. (…) A forradalom kormánya a szabadság despotizmusa a zsarnoksággal szemben.” Bár a terror nem a jakobinus diktatúrával kezdődött, de ekkor vált a hatalomgyakorlás legfőbb eszközövé. Mintegy félmillió embert bebörtönöztek, több tízezer embert végeztek ki bírósági ítélet alapján vagy anélkül. Az áldozatok 84 százaléka annak az egykori harmadik rendnek a tagja volt, amely 1789-ben a forradalmat elindította, s mindössze 16 százalékuk volt az ellenforradalmat állítólag támogató rétegekhez tartozó nemes és pap.

Hol siklott ki a francia forradalom? Sokak szerint éppen a jakobinusnak keresztelt diktatúrával és terrorral, amely visszahozta az 1789-ben eltörölt abszolút monarchia önkényuralmi gyakorlatát, persze a „közjó”, az „általános boldogság” hamis ígéretével. Ahogy Edgar Quinet francia történész írta, Robespierre nemcsak Rousseau örököse, hanem Richelieu bíborosé is, Napóleon pedig 1793-ban „Robespierre iskolájából való jakobinusként” kezdte karrierjét, s 1799 után visszaállította Franciaországban az egyszemélyi önkényuralmat. A forradalom görbéje tehát egy saját farkába harapó kígyóhoz hasonlít: a Bourbonok abszolutizmusából nőtt ki, s Napóleon abszolutizmusában ért véget. „Mindent mérlegre téve, a francia forradalom a leg­elképesztőbb esemény, amely a világon valaha történt… minden kifordult természetéből a könnyelműség és a kegyetlenség e különös káoszában, s a bűnök különféle fajtáit zagyválják össze mindenféle ostobasággal” – írta már 1790-ben megjelent mesteri művében Edmund Burke, az angolszász konzervativizmus alapító atyja, látnoki módon megelőlegezve az 1792-ben megkezdődött terrort, az egymást követő zsarnokságokat,
a polgárháborút és a bonapartista önkényuralmat.

Azért sem fölösleges emlékezni és emlékeztetni a 225 évvel ezelőtti eseményekre, mert a régi és új európai baloldal máig vállalja nemcsak 1789, hanem 1793 örökségét is, amely lényegét tekintve minden későbbi messianisztikus és erőszakos „progresszív” eszme (marxiz­mus, leninizmus, sztálinizmus, trockizmus, maoizmus, 1968-as szélsőbal anarchizmus, a nyílt társadalmat és a népvándorlást-népkeveredést hirdető neoliberális globalizmus) forrása és alapja. Napjainkban Robespierre szelleme éppúgy kísértetként járja be Európát, mint a kommunista próféta Marxé, aki előtt tavaly, születésének kétszázadik évfordulóján – Jean-Claude Juncker EB-elnöktől Reinhard Marx bíborosig, a német püspöki konferencia elnökéig – fél Európa kifejezte tiszteletét. Ezért kérdezik egyre többen, akik aggódnak kontinensünk és népeinek jövője miatt: Quo vadis, Európa?