Éhes csúcstámadók

A magyarországi ellenzék talán azért nem ismeri ezt a bölcsességet, mert mászás közben nem jut el a kilátóig. Igaz, már a kilencedik éve tapossa az ösvényeket a hegy csúcsa felé, s minden egyes alkalommal úgy érzi, már szinte kézzelfogható közelségben van, de aztán mégis jön a zuhanás. Még mielőtt a kilátóban szétnézhetnének.

Történetileg már az MSZP 2010 utáni pártszakadását követően megfogant az ellenzéki összefogás messianisztikus politikai küldetéstudata, de fogcsikorgatva sem vezetett eredményre. Aztán tavaly, a parlamenti választások előtt megszületett a szintén csodafegyvernek tartott „koordinált indulás” fundamentuma, úgyszintén csikorgó fogaskerekekkel. Az eredmény ismert, akkorát buktak, mint az ólajtó. Az áprilisi újabb súlyos választási vereség után leszegett fejű politikusok baktattak a dühös civilek menetében a Szabadság hídhoz, ahol a „civil” Márki-Zay Péter hűtötte le a szunnyadó reményt, amikor úgy fogalmazott, a választók leváltották az ellenzéket.

Amely persze nem hagyta magát leírni. A tudottan rövid választói emlékezetre építve éppen a legelutasítottabb politikus, Gyurcsány Ferenc bukott miniszterelnök módszeres alapossággal és kitartással darálta be előbb a „betonfejű” szocialista Botkát, aztán magát az MSZP-t szedte miszlikre. Mégis ő lett a baloldalon a régi-új D’Artagnan, és a három testőrével mutathatta meg az irányt. A recept úgy szólt, szálljunk szembe „egy az egyben” a kormánypárti jelöltekkel az őszi önkormányzati választásokon.

Ehhez képest mit látunk nap mint nap helyi szinteken, a fővárosban és a vidéki városokban? Egymást gyalázó pártokat, a maradék megszerezhető konc reményében civakodó új és régi politikusokat. Legutóbb például Szolnokról érkezett a hír, ahol néhány ellenzéki párt besorolt egy régi szocialista motoros mögé. Ám kiderült, az ernyőszervezet, a Mindenki Magyarországa Mozgalom dezertáló kereszténydemokratája, Lukácsi Katalin is aspirálna a városvezetői posztra. „Itt akár az önfeloszlatásig is elmehetnek a helyi szervezetek”, magyarázta a helyi MSZP-s. A helyi jobbikos – aki, mily meglepő, éppen a szocialistát favorizálja – pedig saját pártközpontjával ment ölre. Ebben a káoszban a már gyakorlatilag megszűnt Magyar Liberális Párt is kimerészkedett a légópincéből, azt gondolva, majd bolond lenne nem élni a zsarolási potenciállal néhány önkormányzati helyért a listán.

Pécsett az LMP a kerékkötő, mert nem hajlandó támogatni a „közös” polgármesterjelöltet. Újpesten azzal fenyegetőzik az ellenzék, hogy ősztől majd ők fognak habzsolni-dőzsölni a Kakukk vendéglőben, ha a választó mégsem jönne rá, hogy ilyen szánalmas politikusokra, ami az egymást is felfaló „demokratákat” jellemzi, kész öngyilkosság lenne szavazni.

Az ellenzék demokratikus egységében a momentumos „összegyurcsányozódásról” beszél, a DK-s portál pedig „alkoholkedvelőnek” hívja a szocialista Szekeres Imrét, a szövetséges politikai erők egyik ikonikus alakját. Más ugyancsak emblematikus személyiségeket, mint például Szanyi Tibort az MSZP-ben, éppen most fokozzák le saját pártjában, mire eljön az ősz, talán ki is zárják. A nagyon Demokratikus Koalíció és az újszadeszes Momentum pedig az ellenzéki víziókat láthatóan a háborúkat követő osztozkodásaként éli meg, ami a győztes erők területfoglalásában szokott testet ölteni.

Elvégre ezen pártok vezetői nem szomjasok, mint Szekeres miniszter volt egykor, csak éhesek. Nem kicsit. Nagyon.