Láthatatlan fal

Édes Istenem, mennyire örvendeztünk, amikor végre leomlott a szégyenfal, amely kettévágta Berlint és jelképesen egész Európát! A bolsevista vírus által megfertőzöttek kivételével mindannyian azonosultunk J. F. Kennedy szenvedélyes kijelentésével: „Ich bin ein Berliner” – azaz hogy ő maga is egy a berliniek közül.

Pontosan másfél évtizeddel korábban történt, hogy a Szovjetunió elbarikádozta Nyugat-Berlint – a cél az volt, hogy a nyugati hatalmakat rábírják az onnan való kivonulásra. Ezek azonban kitartottak, és légihidat hoztak létre a megszállási övezetekre osztott német főváros felett. A szovjetek végül 1949 májusában feloldották a blokádot, de pár hónappal később az általuk megszállt német területeken önkényesen létrehoztak egy kommunista államot Német Demokratikus Köztársaság néven. Erre válaszul Nyugat-Németországban megalakult a Német Szövetségi Köztársaság. A berlini belnémet határ kérdése egyre súlyosabb feszültségeket szült a keleti és a nyugati világ között, a keleti országrész lakossága minden lehetőséget megragadott, hogy elszökjön a bolsevista berendezkedés elől. Az NDK kormányának utasítására 1961. augusztus 13-án Nyugat-Berlint műszaki zárral vették körül, ezt váltotta fel a rohamtempóban, betonból épült és védelmi zónákkal határolt fal, amely a szökést szinte teljesen lehetetlenné tevő zónává alakult át, ahol felszólítás nélküli tűzparancs volt érvényben. Ennek ellenére továbbra is gyakoriak voltak a szökési kísérletek, amelyek többsége a menekülők halálával végződött.

Kennedy híres mondata akkor hangzott el, amikor az amerikai elnök a berlini fal megépítése után két évvel, 1963. június 26-án érkezett Berlinbe, és ott Schöneberg kerület tanácsházának erkélyéről mondta el beszédét, amelyben kiállt a demokrácia értékei mellett, élesen bírálva a kommunista rendszert. Ekkortájt a nyugat-berliniek egy esetleges keleti, illetve szovjet megszállási kísérlettől és a Nyugat általi magukra hagyatottságtól tartottak.

Idén ősszel három évtizede lesz, hogy az Európát megosztó fal leomlott, és annak is, hogy megnyílt az út földrészünk újraegyesítése felé. Jóhiszeműségünkben azt hittük, immár semmi sem fog megosztani bennünket. Keserű belátással el kell fogadnunk, hogy tévedtünk – új fal keletkezett, nem tapintható, nem betonból való, mégis kegyetlenül elválaszt. A sors, az értékrend, az emlékezet, a múlt értelmezése egymástól alapvetően különböző tégláiból épült – állapítja meg sebészi pontossággal lengyel barátom, Grzegorz Górny pár hónappal ezelőtt írt jegyzetében.

Vegyük sorra, amit állít.

Vitán felül áll, hogy nem beszélhetünk sorsközösségről. A Szovjetunió, illetve Oroszország és Németország közötti sávban elhelyezkedő országok hosszú évtizedeken át nélkülözni voltak kénytelenek a szuverén állami létet, test- és lélekidegen hatalmi rendszer nehezedett rájuk. Ránk, magyarokra, lengyelekre, csehekre, szlovákokra, lettekre, litvánokra, észtekre, horvátokra, románokra, moldávokra, szlovénekre, bolgárokra, ukránokra, fehéroroszokra, szerbekre, macedónokra, montenegróiakra, albánokra. Százhetvenmillió emberről van szó, csaknem huszonötmillióval többről, mint az Európai Unió két legnagyobb, meghatározó országa, Németország és Franciaország lakossága együttvéve – más arányításban az ötszázmilliós EU polgárainak harminchárom százalékáról. Ennyien vagyunk, akiknek húsba vágó történelmi tapasztalata, hogy milyen törékeny a szabadság, és akiknek kulturális kódrendszerébe mélyen beleivódott annak hiánya. Ebből következik, hogy nagyon is eltérően viszonyulunk a muzulmán és egyéb idegen kultúrák képviselőinek beözönléséhez, mint a Nyugat és a központosító törekvéseket ambicionáló eurobürokraták serege.

Sajnos nem beszélhetünk közös emlékezetről sem. Bennünk még mindig élénken él a kommunizmus fenyegetése és nyomorúsága, amelyet nem tapasztaltak meg a Nyugat országai. A mi antikommunista hőseink döntő többsége a nyugati polgárok szemében nem minősül hősnek, jószerint nem is tudnak róluk. A marxizmus a mi számunkra nem az emberiség reménységét jelenti, mint a nyugati szalonok számos képviselője számára még mindig, hanem egy tragikus zsákutcát. Amelynek kényszerű bejárása miatt kivételesen érzékennyé lettünk a társadalmi mérnökösködés bármely utópiájával szemben.

A közös emlékezet fájó hiányát felismerve 2005 februárjában Varsóban megalakult az Emlékezet és Szolidaritás Európai Hálózata (ERNS), amely a 20. századi Európa történelméről folytatott párbeszédet támogatja. Ezt különböző projektek szervezésével teszi, amelyek között konferenciák, műhelyfoglalkozások, tanulmányutak, kiállítások és publikációk egyaránt helyet kapnak. A szervezet célja, hogy a kölcsönös megértés, a barátság szellemében összekapcsolva Európa nemzeteinek történelmét, támogassuk az európai emlékezetkultúra fejlesztését. A kezdeményezéshez az EU tagországaiból eleddig csak öten csatlakoztak (Lengyelország, Magyarország, Németország, Szlovákia és Románia), két további (Csehország és Ausztria) megfigyelői státuszban van jelen. Ugyan miért hiányoznak belőle a többiek, hogy csak a legnagyobbakra utaljunk, mint például Nagy-Britannia vagy Franciaország, Spanyolország, Olaszország? Érdekes lenne tudnunk a választ, vajon miért nem érzik magukat érdekeltnek.

S vajon értékrend tekintetében beszélhetünk-e közös platformról? Górny tanulságos választ idéz a washingtoni központú Pew Research Center szociológiai kutatóintézet felmérésével, amelyet 2015 és 2017 között végeztek Európa harmincnégy országában, ötvenhatezer ember véleményét megkérdezve az értékrendjükről. A felmérés eredménye radikális eltéréseket mutat kontinensünk keleti és nyugati fele között. S ha a véleménykülönbségeket kivetítjük Európa térképére, döbbenetes látvány kerül a szemünk elé: a határvonalak szinte pontosan ott húzódnak, ahol nem is olyan régen, alig harminc éve még a vasfüggöny meredezett.

Illusztrációképpen világítsunk rá néhány kérdésre, illetve a rájuk adott válaszokra. Itt van mindjárt – a meleg büszkeség hónapjának szomszédságában – az egynemű párok legális házasságkötésének a kérdése. Az eredmények: Svédország 88 százalék igen, 7 százalék nem, Dánia 86–9, Hollandia 86–10, Belgium 82–10, Spanyolország 77–13, Nagy-Britannia 77–20, Németország 75–23. A nyugat-európai országokban a „leggyengébb” eredményt Olaszországban mérték (59–38). Keleten épp fordított az arány. Csak hogy néhány országot említsünk: Moldávia 5 százalék igen, 92 százalék nem, Ukrajna 9–85, Litvánia 12–85, Észtország 23–71, Magyarország 2–54, Lengyelország 32–59.

Hasonló megoszlási arány tapasztalható abban a kérdésben is, hogy elfogadna-e valaki muzulmán embert családtagnak. Kontinensünk nyugati fertálya döntően pozitív választ adott erre, lakosaik közül Hollandia 88, Norvégia 82, Dánia 81, Svédország 80, Belgium 77, Spanyolország 74, Portugália 70, Franciaország 66 százaléka mutatkozott nyitottnak rá. Keleten e tekintetben is fordított a helyzet, Csehországban mindössze 12 százalék, Litvániában 16, Magyarországon 21, Ukrajnában 25, Lengyelországban pedig 33 mondott igent.

Feltették azt a kérdést is az európaiaknak, hogy szerintük a kereszténység fontos elemét képezi-e nemzeti sajátlelkűségüknek. Egyetértést fejezte ki például a románok többsége (74 százalék igen, 25 százalék nem), hasonlóképpen fest a helyzet a bolgárok (66–33), a lengyelek (64–33), a horvátok (58–42), valamint a magyarok (57–43) esetében. A nyugatiak ebben is különböznek. Pár kiragadott példa: Svédország 15 százalék igen, 84 nem, Belgium 19–80, Franciaország 32–65, Németország 34–65 és a britek 34–64. Európa lelkülete ebben a kérdésben nem annyira egységes, mint az előbbiekben, mert akad néhány olyan nyugati nemzet – például a portugálok (62–36) és az olaszok (53–47) –, ahol a kereszténység továbbra is szerves részét képezi az azonosságtudatnak, és keleten is található olyan ország – például Lettország (11–84), Észtország (15–82) vagy Csehország (21–78) –, ahol már nem tartják különösképpen fontosnak.

Egyébként szinte minden egyéb kérdésben élesen elhatárolódnak a válaszok. Világosan kiderül belőlük, hogy Európa nyugati és keleti felét szinte semmilyen közös értékrend vállalása nem köti össze. Sem a keresztény értékek, sem a hagyományos erkölcsi rend, sem pedig a család tradicionális fogalma. Gyakorlatilag minden alapvető kérdésben különbözünk.

Akkor mégis mi az, ami összeköt bennünket? A politikusok válasza mintegy imamalomként zörömböl: „az európai értékek”. És ha pontosabb meghatározást kérünk, mik is lennének ezek, azt halljuk: tolerancia és nyitottság. A bibi csak az, hogy már magukat ezeket a fogalmakat is eltérően értelmezzük itt és ott.

Érdemes felidéznünk Szent II. János Pál pápa 1997-es lengyelországi zarándoklatán, Gnieznóban elhangzott szavait: „Leomlott az Európát elválasztó fal. Ötven évvel a II. világháború kirobbanása után a következményei nem formálták tovább kontinensünk orcáját. (…) De vajon nem mondhatjuk-e, hogy ama látható fal leomlása után megjelent egy másik, láthatatlan fal, ami továbbra is megosztja földrészünket? Egy fal, ami az emberi szíveket osztja meg? Az európai kontinens valódi egységéhez vezető út még nagyon hosszú. Addig nem lesz egységes Európa, amíg lelki egységbe nem forr.”

Nos, az a nagy kérdés, milyen is lesz az a lelki egység, milyen értékek mentén fonódunk össze. Hogy egység teremtődjön, valakik valakiket meg kell hogy győzzenek. Ők teszik majd velünk vagy mi ővelük? Mikor mondhatjuk ki hasonló, szenvedélyes meggyőződéssel, mint tette Kennedy, amikor egynek mondta magát a berliniek közül, hogy egyek vagyunk az európaiak közül?