Vélemény és vita

A kommunista nem vész el, csak átalakul

A velünk élő történelem értékelését mindig és mindenhol a személyes érintettség, a negatív vagy pozitív tapasztalat és a szubjektív világkép relativizálja: hovatovább az ideológiák és a politika is nagyban megterheli

Ez így természetes, hisz csupán emberek vagyunk, akik képtelenek az objektív értékelésre, leginkább, ha olyan eseményekről nyilvánítunk véleményt, amelyek időben „túlzottan” is közel állnak az „ittlétünkhöz”. Ennek ellenére vannak határok, az egyetemes morál el kell, hogy igazítson minket. Ahogy ennek az alapvető mutatónak kellett volna működnie akkor is, mikor Kádár János halálának évfordulója sokakat sarkalt véleménynyilvánításra. De nem így történt.

Sajnos vagy sem, tény, hogy ismét győzedelmeskedett az önző, politikai haszonszerzésre törő relativizáló, sokszor a pozitív értékelés felé billenő álláspont. Pedig Kádár János személyét és életét oly nagy bűnök árnyékolják be, hogy sem az ő politikai pályáját, sem a rendszert nem szabadna valamiféle ideálként lefestenünk. Még akkor sem, ha sokan érezhetik úgy a jelen bizonytalanságának örvényében, hogy „régebben minden jobb volt.”

Múltunk értékelése a kulturális tudatunk elidegeníthetetlen része. A történelemtudománynak – természetéből adódóan és módszere szerint – törekednie kell(ene) az objektív történetírásra, de az értékelést sem „spórolhatja” meg. Egy nemzet írástudóinak ennek fényében kell szembenézniük a múlttal. Magyarországon nincs is hiány a normatív jellegű „történelemmagyarázatokban”. Aggodalomra csupán az adhat okot, hogy sokszor anyagi és politikai érdekek motiválják a magyarázókat. Kiváltképp, ha a magyarázó tudósok szakmai karrierje a szocia­lizmusban és az akkori, számukra pozitív előjellel működő intézményekben kezdődött.

Létezik (él és virul) egy „bevett nézet” a kádárizmus megítélésével kapcsolatban. Történelem és politológia tanszékeken, kutatóműhelyekben és az értelmiségi közbeszédben hallhatjuk nap mint nap. Eszerint, Kádár János minden létező mozgásteret kihasznált a hazája érdekében, a kádárizmus utolsó főszereplői pedig segítették, urambocsá’ oroszlánrészt vállaltak a rendszer lebontásában. A baloldalon dolgozik egy igen erős és hangos értelmiségi kör, amely úgy értékeli a rendszerváltást, mint belső eróziót. Azt sugallják, hogy a nyolcvanas évek MSZMP-s elitje engedte, sőt: akarta a hazug rendszer végét. Szerintük nem a külső erők, a fiatal ellenzékiek tettei és a népakarat, hanem az ő racionalitásuk és a kommunizmusból való kiábrándultságuk volt az átmenet alfája. Persze érthető álláspont. Egyfajta önigazolás, amely a jelenben való hitelességüket erősíti.

Úgy mesélik, hogy a nyolcvanas évekre miattuk lazult meg annyira a politikai rendszer, hogy könnyedén lehetett rendszert váltani. Sőt sokuk szerint az „MSZMP reformerei” már alig várták, hogy Gorbacsov munkálkodásának következtében végre le lehessen térni a lenini útról, és el lehessen kezdeni a liberális demokrácia építését. Szerintük a kádáriz­mus „utolsó szakasza” már nem is volt embertelen diktatúra – köszönhetően nekik. Kikacsintottak a népnek, majd a nemzetközi helyzetet kihasználva rendszert váltottak. Tették mindezt a szabadság és az igazságérzetük miatt. Ez az ő tömör értékelésük. És sajnos ezt halljuk ma is a még élő elvtársaktól.

Jómagam másképp látom és értékelem. (És sokan vagyunk így ezzel!) Nem gondolom, hogy a kádá­rizmus a nyolcvanas évekre olyan puha lett volna, mint ahogy azt a „bevett nézet” képviselői magyarázzák. Nem gondolom, hogy a végét (csak és kizárólag) ők akarták. És egyáltalán nem hiszem, hogy olyan sokat változott volna a szocialista rendszer önmagától. A szűk pártvezetés szerepe a reformokkal kapcsolatban jóindulattal megfogalmazva is csupán ambivalensnek mondható.

A rendszert leíró képletet torzítva tanítják és mesélik el nekünk a „bevett nézet” képviselői. A rendszer szakaszos leírása szerint ugyanis valóban sok dolog változott meg, de az igazság az, hogy a rendszer újra próbálta teremteni önmagát, mikor ez pedig már nem volt lehetséges (a világpolitikai változások miatt), akkor az egykori kommunista reformerek úgy dobták le a vörös gúnyájukat, majd cserélték azt szivárványszínűvé, mintha mi sem történt volna. Pedig jól tudjuk: a kommunista nem vész el, csak átalakul.

A „bevett nézet” valójában csak arra szolgál, hogy igazolja a ma is aktív, a karrierjüket a nyolcvanas években kezdő, valójában a kommunista ideológián felnőtt baloldali, majd inkább liberális elit morális helyzetét. Egyfajta védőernyő számukra e magyarázat. A múlttal való szembenézés helyett nem más, mint hamis erkölcsi önigazolás. Nos, így – sok-sok egészséges kétellyel – hallgassuk és olvassuk az egykori elvtársak sztorizásait Kádárról és a rendszer végéről.

Kapcsolódó írásaink

Nagy Ottó

Nagy Ottó

Mérce egy, mérce kettő

ĀJózan hangú, de éles közleményt tett közzé az Ecofin, azaz az uniós pénzügyminiszterek e heti találkozója után Varga Mihály

Bogár László

Bogár László

Az alku

ĀAhogy az várható volt az Európai Unió legfőbb tisztségviselőinek megválasztása, pontosabban fogalmazva, egyelőre „csak” jelölése, minden eddiginél drámaibb fordulatokat hozott

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom