Győzelem

Több informális csúcstalálkozó, hátsószobás alkudozások, elhúzódó munkavacsora, álmatlan éjszaka és sokszor halasztott ülések után, több nap elteltével az Európai Tanácsban megszületett a névsor, ami nem igazán hasonlít arra, amivel Angela Merkel a hétvégén Oszakából visszatért. A G20-as csúcson összehozott megállapodás mind Németország, mind pedig az Európai Néppárt szempontjából katasztrofális volt, Merkellel szembefordult a pártcsaládja, ilyen megaláztatást nem nagyon láttunk még. Ahogy olyat sem, hogy a pártcsaládban egyértelműen megkérdőjelezzék a német kancellár vezető szerepét. Bojko Boriszov bolgár kormányfő például úgy fogalmazott: Merkel egy német pártot vezet, nem az Európai Néppártot, nem köthet ilyen megállapodást a nevükben.

A néppárti vezetők úgy érezték, hogy a választás győzteseként azért mégiscsak több járna a parlamenti elnökségnél és a külügyi főbiztosságnál. Ez persze valóban így van, de megmagyarázza Merkel rossz tárgyalási pozícióját az is, hogy amikor Oszakában összeült az unió hat legnagyobb gazdaságának vezetője, bizony ő volt az egyetlen néppárti az asztalnál. Érdemes ezen elgondolkodnia a Néppártnak.

Frans Timmermans jelölése gyakorlatilag felrobbantotta a Tanácsot, egyre több kormányfő mondott határozott nemet, a legfontosabbnak pedig Olaszország és a visegrádi négyek kiállása bizonyult. A V4-ek egységét Mateusz Morawiecki lengyel kormányfő is kiemelte az elmúlt napokban, hiszen három társával naponta egyeztettek, az összhang pedig végül megkapta jutalmát: Timmermans nem lett az Európai Bizottság elnöke. Ez fontos elégtétel, hiszen egy olyan politikust sikerült kiszorítani a legfontosabb tisztségből, aki Európa jövőjéről George Sorossal cseveg, a közép-európai országokat pedig kioktatta arról, hogy márpedig multikulti lesz és nyílt társadalom, tessenek hozzászokni, ez ellen nem véd a kerítés sem. Timmermansból nem kértek a visegrádiak, és igazuk is volt, hiszen nem maradtak egyedül a véleményükkel. Kulcsfontosságú volt az is, hogy az olasz kormány is egységben lépett fel a visegrádiakkal, bármennyire is próbálták a Timmermans-terv támogatói megosztani őket.

Lehetett volna jobb a névsor? Persze. Maros Sefcovic személyében például fontos lett volna egy visegrádi politikusnak csúcspozíciót szerezni, viszont nem meglepő, hogy Josep Borell lett végül a jelölt, hiszen Spanyolország azon kevés országok egyike, ahol nem verték agyon a szocialistákat.

Még sok lépés hátra van addig, amíg az új vezetők elfoglalják a helyüket, addig meg pláne, amíg feláll az új Európai Bizottság. Egyelőre tehát érdemes azt elemezni, amit már tudunk: a visegrádiaknak nagy siker a tanácskozások eredménye, hiszen egyrészt megakadályozták Timmermans bizottsági elnökségét – sőt, semmilyen csúcspozíciót nem kapott – másrészt pedig megmutatták, hogy egységesen fellépve fontos szövetségest jelentenek, jelen esetben például Olaszországnak, és a nyerő oldalon fejezték be a küzdelmet. Martin Schulz egyenesen úgy fogalmazott: Timmermans félreállításával Orbán Viktor győzött. A másik fontos tanulság, hogy Merkelnek az európai politikában betöltött szerepe megrendült. Bennfentesek szerint úgy érkezett meg Brüsszelbe, hogy azt hitte, simán átmegy az általa kötött alku, párttársai rábólintanak, mint mindig – és őszintén meglepődött, amikor ekkora ellenállással találkozott.

Bár többek szerint a csúcsjelölti rendszer becsődölésével messzebb kerültünk Európa megújulásától, valójában fordulópontot jelentenek a mostani fejlemények. Az európai status quo végérvényesen megváltozott.