Vélemény és vita
Egyórányi történelem
Valamikor régen – talán még 2014. január elején – levelem érkezett az előző szerkesztőségem címére
Egy idős asszony küldte, és főleg a németnyelv-tanulás fontosságáról írt számomra néhány gondolatot. Ismerte a nevemet az újságából, és mivel az egyik írásomban a felmenőim után is próbáltam tudakozódni, felfedezni vélt valakit közülük.
A lendületes, határozott kézírással papírra vetett alig hatvan sort az elsőtől az utolsóig érdekes olvasmánynak tartottam. Négy kis oldalnyi történelem volt az egykori Felső-Magyarország 20. századából.
„96 és fél évesen írom ezeket a sorokat, de amíg a jó Isten még megadja az észbeli tevékenységet, nagyon kérem, hogy reagáljon soraimra” – fejeződik be az üzenet. Majd: „Szeretettel üdvözöl P. H.-né, Évi néni”.
Egy ilyen levelet válasz nélkül hagyni közönséges gaztett volna. A feladó címéből azonban az is kiderült, hogy pár száz méterre lakunk egymástól Krisztinavárosban. Tehát jobbnak gondoltam mihamarább személyesen is megismerni azt a kedves Évi nénit. Sajnos a bakonyi falunkban egy váratlan haláleset történt, ami késleltette a látogatást, de nem telt el nap, hogy eszembe ne jutott volna az adósságom.
Végül egy ködös január végi délelőtt becsöngettem a Mészáros utcai ház kapuján. Apró termetű, ősz hajú néni nyitotta ki előttem az emeleti lakás ajtaját, és megkérdezte, hogy a gázosoktól jöttem-e. – Ilyen bátran nyit ajtót ebben a komisz világban? – kérdeztem vissza, majd bemutatkoztam. Először meglepődött, jól megnézett magának, majd vidáman csóválva a fejét bekísért a tágas, századfordulós, magas mennyezetű, utcára néző nagyszobába. Néhány percnyi ismerkedés után tisztázódtak a nem rokoni összefüggések az evangélikus és a katolikus Ludwig famíliák között.
Az apai nagyanyámat hitte Éva néni az ő családjához tartozónak. Mindez és a valóban pozsonyi születésű anyai nagyanyámról elmondottak felidéztek benne egy sor régi emléket is, amelyeknek különös bájt kölcsönzött, hogy a már a 97. évét taposó asszony akár a leánya lehetett volna az én – nála tizenhat évvel korábban született – Gizella nagyanyámnak, aki 96 esztendős korában hunyt el.
Később megindult az emlékezés kavargó folyama, amelybe úgy torkollottak be a híres családok, személyek nevei, históriái, mint a Vág, a Nyitra, a Zsitva, a Garam vagy az Ipoly vize a Dunába. Az 1916-ban született Somorjay Éva ügyvéd édesapja a Trianonban Magyarországtól elvágott területen élőknek nyújtott jogi segítséget. Károly fivérének 1945-ben bujkálnia kellett a bosszúálló szlovákok elől. Éva az 1930-as évek végén a Pozsonyhoz közeli (cseklészi) Esterházyakkal került ismeretségbe, tőlük kapott munkát német-, angol-, francianyelv-tudásának köszönhetően. Gróf Esterházy Jánosék a kislányuk, Alice nevelőjeként alkalmazták a főrangú család nyitraújlaki kastélyában. Igen, annak a pozsonyi parlamenti képviselőnek az otthonában, aki nem szavazta meg a szlovák zsidótörvényt, és ezért élete végéig tartó börtön járt „jutalmul” a kommunista Csehszlovákiában. Alice grófkisasszony – később Molfetti gróf feleségeként – fél évszázadot szentelt életéből mártír édesapja rehabilitálásának. A beszélgetés során kiderült az is, hogy Éva asszony elhunyt férjének országosan ismert nevű családja felvidéki, soproni evangélikus lelkészeket, tudósokat, diplomatát adott az országnak.
Hamar elszállt a délelőtt, egy óránál többet amúgy sem illik vendégeskedni az első látogatáskor, egy hölgynél végképp nem – jutott eszembe a régi szabály, de így is majdnem délre járt, amikor elköszöntünk egymástól. Bizony nagy hiba lett volna, ha nem válaszolok és nem látogatom meg Évi nénit, hiszen e rövid látogatás alatt több évtizednyi történelemmel lettem
gazdagabb.
