Békemű Versailles-ban

Max Weber, a szociológia atyja és Max Warburg, a politizáló bankár ellenezték a rossz békemű aláírását, s még a háború folytatását is megkockáztatták volna. John Maynard Keynes, aki a modern közgazdaságtan megújítója s az angol küldöttség egyik szakértője volt, még abban az évben megírta A béke gazdasági következményei című művét, amelyben kifejtette, hogy bár a németek a wilsoni tizennégy pont szellemét elfogadva tették le a fegyvert, Párizs forró és mérgező levegője zúdult rájuk, s hogy a békefeltételek nem az igazságtevés, hanem a politikai kísérletezés jegyében születtek. Keynes szerint a győztesek nemcsak megcsúfolták saját elveiket, de helyrehozhatatlan hibákat követtek el. A jóvátétellel szétrombolnak egy rendezett gazdaságot, s a német nép válságba döntése magával rántja az egész világot, így elsősorban a győztesek gazdasági és pénzügyi rendszerét.

A jóvátételi terhet 132 milliárd aranymárkában szabták meg, alábecsülve ennek terhét. Igaz, „csak” háromszorosa volt az 1913-as év német gazdasági teljesítmény értékének, de most ezt egy kivérzett, elszegényedett országnak kellett teljesítenie. George Clemenceau-t, a Tigrist ez nem érdekelte, Franciaország megsemmisítő békét követelt. (Pyrrhusi győzelem volt a franciáké.) Az európai felvevőpiacokkal baj volt, s mivel a jóvátételt fedező német termelés megbontotta volna a kereskedelmi egyensúlyt, az aranyban megszabott adósságot hitelekkel is kellett fedezni. Beindult az adósság-körhinta. Hiperinfláció rázta meg a pénzpiacokat 1923-ban, a harmincas évek elején a munkanélküliség társadalmi forrongást idézett elő. Németország 1932-ig mintegy harmincmilliárd aranymárkát már teljesített, s bár a győztes társadalmak gyűlöletet hirdető politikusai letűntek, Versailles békés korrekciójára nem került sor. A pénzvilág tovább kísérletezett, és a tőkének s a kiábrándult német munkásságnak és polgárságnak köszönhetően megszületett Hitler totalitárius állama.

A történelem nem felületi erők és békés kiegyezések sora, hanem kíméletlen és sötét háborúság. Bellum omnium contra omnes, azaz mindenki háborúja mindenki ellen – elevenítették fel a régi latinok tanítását Berlinben. Az újabb német világhatalmi próbálkozás azonban még nagyobb vereséggel zárult, mint az első: 1945-ben a szétrombolt nagyvárosok, a Morgenthau-terv, a német ipar felszámolása és az ország lakóinak földmívelésre kényszerítése már a Finis Germaniae, a német vég rémképét rajzolta ki. Sztálinnak és az amerikaiaknak azonban egyaránt kellett a német ipari termelés: Jaltában és a potsdami értekezleten végleg megegyeztek Németország és Európa felosztásában. Hát nem az volt a németgyűlölet fő oka, hogy a németek tanították meg dolgozni kedvük ellenére az európai népeket? Az újabb, a versailles-inál is megalázóbb jaltai békerendszer költségeinek tetemes részét így cinikusan egy szorgos, munkamániás népre hárították.

Érdekes, hogy Versailles „tanulsága” később sem felejtődött el, 1992-ben Francois Mitterrand francia háborús veteránok előtt nem véletlenül mondta, hogy az Európai Unióról szóló, s a nemzeti szuverenitást nagyban korlátozó maastrichti szerződés jobb Franciaországnak, mint a versailles-i volt, valóságos szuper Versailles! – hiszen a terheket főképp a németek fogják viselni. Ráadásul azt 1919-ben kényszerből írták alá, ezt önként. A lipcsei közgazdász professzor Gunther Schnabl szerint napjainkban az euróval járó „túl puha pénzpolitika veszélyezteti a piacgazdasági rendet és ezzel a jólétet. A folyamatosan alacsony kamatok okozzák, hogy a termelésből eredő nyereség és növekedés csökken. A bérszínvonal – különösen a fiataloknál – ugyancsak csökken, s nő társadalmunk kiegyensúlyozatlansága.” A tíz évvel ezelőtti pénzügyi krízist könnyen követheti egy társadalmi válság, akárcsak a múlt század harmincas éveiben. Igaz, örök béke nincs a földön, s így egyetlen békemű sem alkalmas arra, hogy a népek közötti ellentéteket megszüntesse. S ha olyan rossz volt, mint amilyet Versailles-ban kötöttek, akár száz évre is éreztetheti mérgező hatását.