Vélemény és vita

A kedélyellenőr

Eső áztatta, nyirkos nyári vasárnap. Átnedvesedett cipőink csak úgy cuppognak a 4-es metrón, szívünkben vizenyős mélaság

Könyvet szorongatok, de valahogy a metró neonfényes homályában nincs kedvem olvasni. Bámészkodom, s látom, mások is így tesznek. Mintha várnának valamire, mintha bármi rendkívüli történhetne egy ilyen olcsó vasárnapon is. De persze nem történik. Az emberek le- és felszállnak, és hirtelen úgy rémlik, a metró is céltalanul kóvályog az sötét alagútban.

Egy megállónál azonban anyuka száll fel virgonc kisfiúval, akinek fején mesefigurás baseball sapka virít. Arcán kaján, szinte ördögi vigyor ül. A legkülönbözőbb pózokba vágja magát a szűkre szabott ülésen – fejen állni próbál. Egy mellette ülő lányon rendre végighúzza apró szandáljának talpát, amiért az anyuka nem győz újra és újra elnézést kérni. De a jókedvű kisfiú hajthatatlan, s miután a fejenállásra tett összes kísérlete kudarcba fullad, újabb játékot eszel ki. Most mérhetetlen örömöt talál abban, hogy meg-megböki az anyukát, aki viszontválaszként szintén megcsiklandozza a fiút. Az egész járat visszhangzik a gyermek és az anyuka hahotázásától.

A metró közönsége irigyen bámulja ezt a rögtönzött előadást, ezt a földöntúli jókedvet. De a kisfiú elunja ezt a mókát is. Felül, és elkomorult arccal hirtelen ráébred, hogy a kocsiban valamennyien őket figyeljük. Állja a sarat, ő is méregetni kezd minket. Tekintete csak úgy szalad jobbra-balra, keresztül-kasul mindannyiunkon, mígnem megállapodik egy, a sarokban kucorgó idős nénin, valószínűleg az egyetlen utason, aki nem követte figyelemmel a rosszcsont kisgyermek egyszemélyes komédiáját. A fiú pedig felemeli karját, s kinyújtott mutatóujjával kíméletlenül, mintegy végzetes ítéletként rámutat az idős nőre, és hangosan felkiált: – A néni szomorú!

A metró népe egy szempillantás alatt elcsendesedik. Megfeledkezünk a kisfiúról, s bámész tekintetünket mindannyian az idős nőre irányítjuk, aki megrettenve a hirtelen jött hírnévtől, most döbben csak rá, hogy a megsemmisítő verdikt tárgya nem más, mint ő. S valóban, felocsúdva a merengő magányából, szájszeglete hamisan a füléig szalad, és mímelt mosollyal megpróbálja védeni magát. Hiszen mindenki láthatja, nem szomorú ő. Egész fogsorát kivillantja aztán, úgy vicsorít ránk, majd az anyukára, és mondja, hogy jaj, ez a kisfiú milyen bájos. Kétségbeesetten keresi a metró népének kegyét, nem mulaszt el egyetlen arcba sem belehajolni, hogy mutassa, ez valami tévedés lehet csupán, hiszen ő teljesen jól érzi magát, bánatnak semmi nyoma. Ám hiába minden igyekezet, fellebbezésnek nincs helye. A kisfiú és az anyuka felállnak, s kézen fogva egymást letámolyognak a Fővám térnél megtorpanó metrószerelvényről.

Most mi is visszasüppedünk a korábbi fásultságunkba. A néni letörli az imént felerőltetett mosolyát, mintha csak holmi kellemetlen izzadságcsepp volna, szégyenében visszaül és újra maga elé réved az elítéltek bánatával.

Így szalad be csendesen a szerelvény a Kálvin térre, ahol megkönnyebbülten szállok le a szerelvényről én is. A peronról visszafordulok, és addig figyelem a metrót, amíg bele nem vész az alagút sötétjébe. A nénire gondolok meg a kisfiúra, erre az apró, kacarászó, rettenetes kedélyellenőrre. Elképzelem, ahogy az anyukával éjt nappallá téve járják a környéket, s valahányszor bánatos emberre bukkannak egy-egy levegőtlen pótlóbusz hátsóülésén, a 3-as metró emberözönében vagy egy külvárosi hévmegállóban, a kisfiú – valami különleges, ismeretlen erő által ráruházott hatalmánál fogva – azon nyomban felkiált, és rásütve ezt a szörnyű stigmát, mindenki előtt porig alázza az éppen búslakodó utasokat.

Megborzongva arra gondolok, ha egy bánatos napomon magam is andalgón járnék-kelnék a városban, az iménti jelenetsort látva kétszer is meggondolnám, ezerszer is körültekintenék, mielőtt újból átlépném ennek a pokoli metrószerelvénynek a küszöbét attól félve, nehogy a kisfiú valahonnan, az ellenőrzés váratlanságával megjelenjék és számon kérje rajtam felhőtlen jókedvem hiányát.

Még szerencse, hogy én sosem vagyok szomorú – mondom magamnak teljesen őszintén, majd elindulok felfelé mozgólépcsőn, s hallom, ahogy felszínről lehallatszik a szűnni nem akaró eső tompa lotyogása.

Kapcsolódó írásaink

Domonkos László

Domonkos László

Különös rekviem

ĀA kalauzok meg a régi villamosok rekviemje persze a régi városok, a régi világ olyan rekvizítumaiért is szól, mint a jéggyár, a bambi vagy a kétforintos fagylalt

László Tamás

László Tamás

Falu- és vidékmegújítás

ĀJúnius 24-től, 2018 után másodszor hirdette meg a kormány a Népi Építészeti Programot

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom