Vélemény és vita
A Dzsentri
De ami a legcsodálatosabb az egészben, hogy önbizalommal kipárnázva egója a legnagyobb eséseket is sértetlenül megúszta
Félig visszafojtott, öblös böffentés, bizonytalan támaszkodás a kocsmaasztalon, amelynek lapján ragacsosra száradt, szürkés félkörívek fonódtak játszi mintában egybe – a pultoslány mocskos törlőrongyának nyomai, ahogy a kiömlött lőréket fél órája hanyagul feltörölte. Percegve villant néha az egyetlen villanykörte az asztal fölé lógatott olcsó lámpatestben, a kiégés szélén, de még épp életben.
Így érezte magát Dzsentri is. Tétován fordult jobbra, vérvörös tekintete összekapcsolódott cimborája borvizenyős szemeivel, amelyek mögül a gondolatok foszlányai is távoztak már jó ideje.
„Szar az egész. De ezekkel így is marad örökre!” – foglalta össze Dzsentri. „Az” – vágta rá a cimborája. Az utolsó, aki még kitartott hajnalban mellette, s aki saját középszere kellő tudatában rundokkal fizetett Dzsentri sekélyes okoskodásaiért, népszerű lapok Tudtad-e rovataiból összetarhált félműveltségének morzsáiért, amelyeket igazgyöngyként szórt Dzsentri a társaság elé, de amelyekért szerinte fájóan kevesen kapkodtak igaz értékük szerint. Ahogy általában társaságáért is, amelynek kemény valuta jellegéről éppúgy meg volt győződve, mint saját szellemi felsőbbrendűségéről.
S ebben részben igaza is volt: haszontalan ismeretdarabkákkal kidekorált, megdöbbentő méretűre duzzadt önbizalma sok helyzetben valóban úgy működött a tudás vagy a valódi informáltság helyett, mint a tízforintos érme a kétkunás helyett a horvát parkolóautomatában – méretre, formára hasonlít a nyolcszor akkora értékű másik fémdarabra, hát át lehet vele verni a gépet. Középiskolai kötelező versekből és cafrangosra nézett VHS-filmekből idézett mondatai megfelelő közegben éppen úgy hatottak, mint az önálló gondolatok és a szerteágazó műveltség megannyi apró jele – ahhoz mindenképpen elég volt, hogy megtűrjék az asztaloknál, ahová odatüremkedett, és csámcsogó, mindentudó okoskodásával viszonozta a szíveslátást.
De ami a legcsodálatosabb az egészben, hogy önbizalommal kipárnázva egója a legnagyobb eséseket is sértetlenül megúszta. Bár a bohém értelmiségiből még a bohém is csak félig volt igaz, s egy valódi, nem pedig afféle önjelölt dzsentri még a legsötétebb presszószocializmusban is stílusosabban mulatta el kevéske segédmunkásbérét, Dzsentri szilárd meggyőződése volt, hogy a belvárosi zugkocsmákban vagy a közösségi médiában ugyanazzal a három emberrel tartott közhelyestjei a századfordulós közéleti körök bölcselkedésének, a tinédzseritatókban elzsongított és hazahurcolt egyéjszakás kalandjai pedig a botrányhősök hódításainak felelnek meg, és miközben négy cent vizezett Unicumokra váltotta a fizetését, századfordulós ponyvaolvasmányaiból felderengtek előtte a stílusosan elkártyázott nemesi vagyonok és betűvetői tehetségek árnyai.
Bizonytalan tekintetét a kívánt méltóságteljes helyett gyanakvóra szigorítva hordozta körbe a kocsmában, töprengve, vajon kártyával lehet-e itt fizetni. Ady nézhetett így fel a hatodik abszintja után, gondolt elégedetten a vélt párhuzamra – minden dekadens költőnek, írónak betéve tudta a fogyasztását, rendszeres szórakozása volt Krúdy-fröccsöt kérni olyan helyeken, ahol biztos lehetett benne, hogy neki kell elmagyaráznia az arányokat a két hete felvett pultoslánynak, akinél így learathatta a művelt világfinak kijáró babérokat.
Mert Dzsentri nem akárhogy ivott, hanem igazi küldetéstudattal. Egyrészt terápiából: tartozott magának ennyivel az őt szellemi magányban hagyó, ostoba, jellemtelen emberiségért, a hülye kollégákért, az értetlen főnökéért, a kőszívű háziúrért, a hűtlen volt barátnőkért. A haza siralmatos romlásáért is, persze, hiszen közéleti jelleggel is ivott, mert ezt máshogy nem lehet bírni, ezt, ezt az egészet.
No meg lázadó, sértett dölyfből is: ha ennyit ér ennek az országnak, akkor bizony elpusztítja magát, lássa csak meg az a haza, mit vesztett vele, hogy nem hallgatott atyai szavaira, és mellőzésével kergette a körúti négyeshatosba, ahol csak néhányan értik meg őt, de ők is csak félig.
Az értetlen magyar ugar áldozata, írhatnák a fejfájára. Mert megtehetné, szorult ökölbe a keze. Megtehetné, hogy beáll a sorba, ezüstpénzek garmadájára váltva tehetségét, tudását, műveltségét, eszét, fényét, pezsgését. De ő nem lesz ám a nemzet júdása, nem bizony, ő nem adja el magát! Inkább önkéntes száműzetésbe vonul, s fanyalogva dolgozik nyugdíjas koráig valami középszerűt és méltatlant – és elfogadja a rohadékok pénzét. Hiszen anélkül éhen halna, dicstelenül, így viszont táplálja tovább a remény parazsát a néhány kiválasztott lelkében. S még így is több lesz azoknál, mint akik eladták magukat, mert ő legalább nem élvezi. Ő így áll ellen. Passzívan. Mint egy igazi dzsentri.
