Látomás a Duna-korzón

Ami persze egyáltalán nem úgy tér, mint a Szózat költőjéről elnevezett placc, ami hagyományosan, évről-évre egy kavargó bő hétvége erejéig otthont ad irodalomnak, olvasóknak, könyveknek és találkozásoknak, szellemnek és üzletnek, humornak és eszméknek – annak a nagy és monstre kavalkádnak, amit immáron kilencvenedik alkalommal úgy neveznek: Könyvhét.

Ülünk itt a korzón, a végtelen hosszúságú könyves, bódés, emberáradatos Duna-parti utcának kialakított „térben”. Emlegetik, emlékszünk, valamikor, jó tizenöt éve, volt ám Könyvhét a bazilika előtti téren is, bezzeg az és ez, parkolási nehézségek és a (mostanra elég megrökönyödött) turisták és a szűkösség okozta beszorítottság, és a forgalom és megint csak a parkolás… Szakolczay Lajos érkezik, megélénkül mindenki, még Döbrentei Kornél szigorú vonásai is megenyhülnek. Amonnan Püski Pista integet – ölelések, kedvesen biztató hátbaveregetések, koccintások, nevetés, dedikálás, könyvlapozgatás.

A hajókiránduláson, a bársonyos nyárestében csak megrendült csodálattal lehet nézni a tatról a világ minden királynői fenségét magasan felülmúló, méltóságteljes lassúsággal a magyar halhatatlanságba elúszó Budapestet. Olyan, szinte felfoghatatlanul gyönyörű, hogy látom, régi jó barátom elfojtott sóhaj („uramisten…”) kíséretében kóbor könnycseppet töröl ki a szeme sarkából. Megértem.

És már nem számít, hogy a kicsinyes klikkharcok, a gondos, a futballban használatosnál sokkal lényegesebb, komolyabb helyezkedések között, az érdek hol itt, hol ott kilógó lólábait kerülgetve kell elmenni azért a pohár vörösborért. És hogy mennyire indokolt az éles szemű, hajszálpontos észrevétel, Bulgakov Mester és Margaritája előtt tisztelegve: tisztára Gribojedov…a TÖMEGÍR. Nem?

Vajon ki tudja?

Fél kilenckor is népes még a Duna-korzó, a lámpafény megcsillan a mind sűrűbben előkerülő poharakon, női kacagás hullámzik végig a soron, le a Duna felé, a nagy folyó illatát friss pogácsáé nyomja el, átvillan rajtam Petőfi szobra felé haladva, hogy egykor itt szavalta Sinkovits Imre: „A magyar név megint szép lesz, / Méltó régi nagy hiréhez…” És máris újabb látomás váltja az előzőt, hatvanas évekbeli zene szól, a mi muzsikánk, önfeledten rokizunk valahol (Long Tall Sally vagy Dizzy MissLizzy, mindegy), esetleg lassúra imbolygunk mind szorosabban simulva (Shadows: Sleepwalker, azaz Alvajáró, vagy Beatles: Itt, ott, mindenütt, mindegy), és máris itt van az ifjúság, édes madarával együtt, újra fáradhatatlanok, elnyűhetetlenek, vidámak és magabízók vagyunk, aranyosakat mondunk a mind elragadtatottabban figyelő nőknek, még véletlenül sem nyilal sehol és semmikor, ha kérdeznék, hogy vagyunk, nyugodt lelkiismerettel válaszolhat­nánk: mint a többi húszéves… Sinkovits meg a régi szavalat emlékmítosza tette? A hajó, a nyáreste, az éjszakai Budapest? Netán csak maga a Duna-korzó? Vagy csak a könyvek, az irodalom? A „jöjjön el mindenki, legalább együtt vagyunk” embermelege? Nem tudom. Állok a Duna-korzón, a Duna felől a könnyű szellő úgy simogatja az arcomat, ahogyan csak sokat szenvedett, különlegesen szép arcú nők tudnak az emberhez érni.