Az első újságcikkem

Székelyföldre készültem egykori katonatársammal 1977. augusztus derekán ott lakó barátaimhoz, ismerőseimhez. A ’70-es években kezdtem el a barangolást a történelmi országhatár szélén fekvő Kézdiszéken, a szépen hangzó nevű Szentlélek nevű falu és a kultikus Perkő-hegyi kápolna bűvöletében.

Nehéz idők jártak a Magyarországtól 1920-ban, majd az 1940–1944 közötti „kicsi magyar világ” után elszakított székelyek életében, a kommunista bukaresti „kondukátor” erősen nyomorgatta a magyarokat. Kézdivásárhelyen a főtéri élelmiszerboltban már jó ideje csakis jegyre lehetett kenyeret kapni, viszont az üzlet polcait telerakták görög importból származó dobozos olajbogyóval. Barátaink kérésére a maguk főzte szilvalekvár befőttes üvegeinek lezárásához celofánt, szalicilt és befőző karikagumit kellett eljuttatni hozzájuk, valamint orvosságot, elemlámpaelemet és kicsi villanykörtét, apró szeget és más hiánycikkeket.

Eleget téve a kívánságaiknak az egyre gyakoribb visszatérésekből barátság lett. A Ceaușescu-uralom idejében a határvédelem szigorúan zárt volt, akik szökni próbáltak, az életükkel játszottak. A nemzetközi vonatokon a súlyos áruhiány miatt a román fináncok átkutattak minden táskát, poggyászt, és a csempészárut gyakran elkobozták, persze saját maguknak. A legfőbb „veszélyes áru” a magyar nyelvű könyv volt. Tilos volt átvinni a határon bármilyen történelmi és időszerű politikai könyvet, füzetet. Még a gyanúsnak látszó leveleket, csomagokat is felbontották a szekusok.

Az erdélyiek magyar nyelvű könyvei mellett a magyarországiak voltak a legszebb ajándékok barátaink számára, az iskolás gyermekek, diákok és felnőtt olvasók kézről kézre adták őket. Barátaimnak az új könyvek közül az 1977-ben kiadott, Panoráma útikönyvsorozatban megjelent Utazások Erdélyben című útikalauz volt a kívánságuk, az erdélyi városok szépen megrajzolt térképével és fekete-fehér fotókkal. A könyv fellelkesítette a túszul ejtett romániai magyarokat, ezért lett az ajándék a legkeresettebb.

A pesti Bajcsy-Zsilinszky úti könyv- és térképboltban hét könyvet vásároltam, a soron következő erdélyi utamon a lengyel csővázas túrazsákom aljára csomagoltam be a tiltott „zugárut”, amire rápakoltam a ruháimat meg az útravalómat. Az „alpesi” turistazsák fémvázára rákötöttem egy darab hegymászó kötelet, majd nyugodtan néztem a vonat ablakából a sötétedő Alföldet. Estére az államhatárhoz érve hosszan tartó, tüzetes vámvizsgálattal telt az idő. A hatszemélyes kupéban rajtam kívül négy széki kendős asszony igyekezett haza Kolozsvárra, a Pesten vásárolt hasznos dolgokat, ruhaneműket a bő szatyraikba rakták. A román vámtisztnő feltúrta az asszonyok motyóit, miközben csak annyit kérdezett: „Könyv van?” A turkálásból előkerült az első Erdély-könyv, majd másik három is. Budapesten vásárolták azokat. A vámtiszt még morgott valamit, és összeszedte a zsákmányt. Az én felszerelésemre épphogy csak rápillantott.

Hazatérve a fővárosba az első dolgom volt, hogy a pesti könyvesbolt vezetőjével közöljem: az Utazások Erdélyben c. könyv ki van tiltva Romániából, a holmit a vámosok azonmód helyben elkobozzák. Nem hagyott nyugodni a dolog. Elmentem az akkoriban létrejött Fogyasztóvédelmi Hatósághoz, és jeleztem nekik, hogy a magyar könyveket elkobozzák a román határon, de semmitmondó választ kaptam.

Természetesen nem hagyott nyugodni a dolog, és az egész történetet megírtam, és elvittem a Magyar Nemzet Kinizsi utcai szerkesztőségébe. Ahol átvették, igazolták a másodpéldányt is. Néhány napra rá megjelent a írásom a szombati számban, rajta a nevemmel. Attól fogva minden megjelent írásomat – tárcáimat, riportjaimat stb. – megszámozom, most éppen a 4250. számú újságcikkemnél tartok. Az első talán a taliándörögdi pincém deszkapolcai között lappang, ha szükséges, bármikor elő tudom halászni.