Vélemény és vita

A kommunizmus bukása – élet a halál után

Napjainkban csak a vak nem látja, miként bábozódnak át és jelennek meg újra egy másik lobogó, nevezetesen a globalizmus eszméje alatt az Internacionálé szavai

Nemrégiben az a váratlan megtiszteltetés ért, hogy meghívást kaptam a Lengyel Nemzetgyűlés mindkét háza, a szejm és a szenátus által szervezett kétnapos, június 4–5-én lezajlott ünnepi eseményre. A tizenöt térségbeli ország parlamenti elnökeinek csúcstalálkozóját negyedik alkalommal hívták össze a lengyel fővárosban. Idén az 1989. június 4-i első, részben szabad lengyelországi parlamenti választások és a demokratikus rendszerváltás kezdetének harmincadik évfordulója adott apropót a találkozó megrendezéséhez. A konferen­cián ezért részt vett az egykori antikommunista ellenzék néhány tagja is. Magyarországot két valódi hős, Pákh Tibor és Wittner Mária, valamint egy csendes krónikás, szerénységem képviselte.

Mint a távirati iroda idézi, Kövér László varsói felszólalásában leszögezte: Magyarországon politikai értelemben a kommunizmus korszakát 1990-ben, míg a posztkommunizmus korszakát 2010-ben, békés és demokratikus módon zárták le, a 2011-es alaptörvény pedig szilárd közjogi alapot teremtett arra, hogy a kommunista rendszer többé soha ne térhessen vissza. Ugyanakkor védekezni kell azzal szemben, hogy Európában egyes politikai erők és a mögöttük álló erőcsoportok ma ugyanolyan erőszakos népboldogító politikát kívánnak folytatni, immáron a totalitárius vonásokat mutató liberalizmus nevében, mint országainkban annak idején tették a szocializmus építésének jegyében – figyelmeztetett az Országgyűlés elnöke. Hozzáfűzte: a kommunizmus iránt nosztalgiát mutató liberális elit ma a tömegmanipuláció eszközeivel élve, a politikai korrektség jegyében elnyomja a gondolat- és véleményszabadságot. Erkölcsi kétségeket ébreszt, hogy a kommunizmus Marx által elszabadított szelleme a mai európai politikai vezető réteg jelentős része számára nem egy pusztító rémet jelent, csupán egy izgalmas ifjúkori szellemi kalandot, amelyre ma is nosztalgiával emlékeznek. Ez a nosztalgia nem csupán ízléstelen, de konkrét fenyegetést is jelent – figyelmeztetett.

Nem beszéltünk össze sem Pákh Tiborral, sem Wittner Máriával, sem az Országgyűlés elnökével, sem pedig az értekezlet nyitóelőadását tartó Roger Scruton brit filozófussal és a vendéglátó lengyelekkel sem, mégis hasonló véleményeket hangoztattunk. Jelesül többek között azt, hogy a liberális elit új osztályharcot folytat újabb és újabb, elnyomottnak definiált kisebbségi csoportok és szubkultúrák virtuális felszabadítására, felhasználva a nyílt erőszak eszközeinél ezerszer hatékonyabb tömegmanipulációs módszereket, bomlasztva ezzel a bennünket megtartó közösségeinket, a családot, az egyházat, a nemzetet, valamint az ezeket egyben tartó értékeket és normákat. E jelenségekre figyelmeztetni kell, és védekezni kell ellenük, különben hiába volt mindaz a szenvedés, amely szü­leink és nagyszüleink életét a kommunizmus idején meghatározta.

A panel résztvevői természetesen utaltak arra, hogy 1989. június 4-én több mint négy, a kommunizmusban töltött évtized után a lengyelek részben szabad választásokon megválasztották a szerződéses szejmet. Jeles dátummá vált az a harminc évvel ezelőtti nap. Hiszen a lengyel eseményeket követően a kommunizmus mint a dominók sora megdőlt a „reális szocializmus” blokkjának országaiban. Sokan tartják úgy, hogy ez a pillanat jelentette a kommunizmus végét, noha politikusok és történészek még mindig vitatkoznak azon, hogy vajon 1989. június 4-ét valóban elismerhetjük-e a vörös rendszer végnapjaként.

E sorok írójának volt szerencséje rámutatni: Friedrich von Schiller, a német költő és drámaíró 1784-ben úgy vélte: „Weltgeschichte ist das Weltgericht” – vagyis „A világtörténelem a világ ítélőszéke”. Zdzisław Krasnodębski lengyel szociológusprofesszor, volt EP-képviselő 2005-ben A kommunizmus – egy olyan múlt, amely nem akar elmúlni című munkájában Schiller verdiktjével kapcsolatban azt írta: „Régóta felbukkannak olyan érvek is, hogy le kell zárni a kommunizmus fölötti vitákat, amelyek nem pusztán pillanatnyi és pragmatikus jellegűek, hanem egyenesen történeti-filozófiai karakterrel rendelkeznek. A kommunizmust elnyelte a múlt, porrá omlott – ezt halljuk, miközben továbbra is fennállnak kommunista rezsimek Kínában, Észak-Koreá­ban, Kubában. Ez lenne a teljesen lezárt fejezet, legalábbis a nyugati civilizáció felfogásában. A történelem ítélőszéke kimondta az ítéletet, s innentől fogva nem kell sem elszámoltatással, sem figyelmeztetésekkel foglalkozni, harcolni ellene pedig végképp nem szükséges.”

Krasnodębski professzor természetesen mindezzel nem ért egyet, és összevetve a nácizmust a kommunizmussal azt mondja: a kommunizmus gyilkolta és anyagként kezelve átformálta az embereket, nem holmi rasszista degenerációból történő felszabadítás szándékával, mint a nácik, hanem úgymond a társadalom degenerációját akarta „gyógyítani” a haladás és az univerzális értelem jegyében.

Az emigráns lengyel író, Gustaw Herling-Grudziński, aki éveket töltött a gulágon, ugyancsak úgy értékelte a nácizmust és a kommunizmust, mint a totalitárius rendszer ikertestvéreit. A szimmetria tükrében megdöbbentő a vörös mennyország konstruktőreinek büntetlensége.

Mi pedig napjainkban, Nagy Imre és társainak ünnepélyes újratemetésének harmincadik évfordulóján láthatjuk: az elkövetőknek évtizedek múltán sem kellett megfizetniük gaztetteikért. Annak ellenére, hogy a világnak általunk elfoglalt részén a kommunizmus bukása óta évtizedek teltek el, a balosok és a liberálisok továbbra is a kommunizmus kipárolgásait inhalálják nagy lelkesen. A kommunizmus soha nem háborította fel a Nyugatot annyira, mint Hitler gaztettei. Érdemes felfigyelnünk rá, hogy 1997-ben, amikor Párizsban megjelent a Stephane Courtois jegyezte A kommunizmus fekete könyve, milyen morgolódást váltott ki a Nyugat és az Egyesült Államok baloldali körei­ben. Ráadásul olyan szerzők művéről van szó, akik korábban maguk is a kommunista ideológia hűséges hívei voltak. Olyan nyugati értelmiségiek, akiket Lenin egykor „hasznos idióták” megnevezéssel illetett.

A kommunizmus fekete könyve második része 2003-ban jelent meg, ezt is Stephane Courtois szerkesztette, aki ezúttal a bolsevik-kommunista „Internacionálé” felé mutató ironikus alcímet adta a munkának, imigyen: Szemétdombra a múlttal! A kommunizmus története és emlékezete Európában.

Figyelemre méltó, hogy 2005-ben egy másik jeles lengyel, az ugyancsak EP-képviselő Ryszard Legutko történészprofesszor egyik karcolatában megjegyezte: „A népköztársasági rendszerben van valami vámpírszerű. Ugyan már tízszer is eltemették, ám ő még mindig él és jelzi jelenlétét. Minden jel szerint az a nyírfacövek, amit ha beleütünk, örökre eltüntethetné, még nem faragtatott ki.” Legutko professzor szavai a mai napig aktuálisak.

Sajnos többek között a kommunizmus iránti neomarxista és balliberális lelkesedés következtében mindmáig nem került sor nemzetközi bíróság felállítására a kommunista rendszer és működtetői gaztetteinek elszámoltatása végett. Annak ellenére, hogy a kommunizmus emberiségellenes bűntetteit éppen úgy el kellene ítélni, mint az a nácizmus tekintetében Nürnbergben megtörtént. A hasonló megközelítés azonban rendre a világ „haladó köreinek” felháborodását váltja ki, akik úgy vélik, pusztán a bosszúvágy és – a balliberális oldalon elhangzott ez is – „barlanglakói gyűlölet” vezérel bennünket. Mi pedig, e rendszer áldozatai nem akarván, hogy holmi trogloditáknak könyveljenek el bennünket, húztunk egy vastag vonalat a múlt fölé, és tulajdonképpen békén hagytuk az egészet, történészi feltárásokra bízva a dolgot. (Érdemes megkérdezni a kutatókat: hányszor ütköznek még mindig zárolt anyagokba…) Az utóbbi időben olyan érvek is felbukkantak, hogy a társadalmat nem érdekli a kommunista bűnösök felelősségre vonása. Csakhogy amennyiben a bűntettekért elmarad a büntetés, az tragikusan deformálja a társadalom moralitását, és ennek következményei beláthatatlanok lehetnek.

Régi barátom, az egykori lengyel demokratikus ellenzék prominens aktivistája, Czesław Bielecki egy, a témát érintő beszélgetésünkben azt mondta: „Nos igen, a gyűlölködésnek nincs helye, mint ahogyan az opportunizmusnak sem. Ez a két dolog jelenti a legnagyobb fenyegetést a szabadságunkra. Ezt tanítja nekünk a fasizmus, a nácizmus és a kommunizmus tapasztalata. Végre-valahára ideje volna levonni belőle a tanulságokat. Ha egész társadalmak elnyomásáért és gyilkosságokért, tízmilliók életének romba dönté­séért, a legaljasabb hazugságokért elmarad a felelősségre vonás, akkor inkább előbb, mint utóbb kibújik az emberekből a szörnyeteg, és többé nem állíthatjuk, hogy szépséges teremtmények lennénk.” Kristálytiszta javaslat: rendet kell tennünk a lelkünkben és a történelmünkben. Jobb későn, mint soha.

Napjainkban, amikor csak a vak nem látja, miként bábozódnak át az Internacionálé szavai, és jelennek meg újra egy másik lobogó, nevezetesen a globalizmus eszméje alatt, különösen fontos, hogy odafigyeljünk erre. Az induló mindan­nyiunk által ismert szövegének a francia eredetiből igen pontos a magyar fordítása: „Ez a harc lesz a végső, / Csak összefogni hát, / és nemzetközivé lesz / holnapra a világ!”

Tényleg nem ismerős?

Kapcsolódó írásaink

Szerencsés Károly

Szerencsés Károly

Emberi légkör: önzés

ĀVita már régen nincs, azért, mert vannak, akik tényleg mindennap háborút viselnek ellenünk, még az érvek szabadságát is letiltották

Kő András

Kő András

Szállóigék

ĀA kormány családvédelmi akcióterve juttatja eszembe a következő mondatot: „Oly kevesen vagyunk, hogy még az apagyilkosnak is meg kellene kegyelmezni.”

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom