Vélemény és vita

Nyelvőrség

Rebesgetik, egy-egy szónál az is szabályos lesz, ahogyan a legtöbben el szokták rontani

Idegesen csapkodom fényes csizmám szárát lovaglóostorommal. Szabad bal kezemmel egy ideig a bajuszomat pödörgetem, majd lesimítom méretre szabott fekete egyenruhám ráncait. Fejembe húzom tányérsapkámat – most jövök én.
Szerepem fontosságának tudatában belépek az ajtón, poroszos léptekkel, bent vár az eligazítás. Százados úr fogadja tisztelgésem, én, a frissen avatott hadnagy, a pihenj! parancs után pedig zavartan toporgok. Őrizeteseket jöttünk nézni, nem is akármilyeneket: súlyos kihágókat. Nem ők tehetnek persze róla vagy legalábbis nem csak ők: az előző rendszer plántálta beléjük az igénytelenséget, de bizisten, termékeny talajra hullottak a magvak.

A százados int a tisztiszolgájának, és már indulunk is. Első állomásunk az ajtón túl a gyűjtőfogház melletti cellasor. A századosra nézek, aki komoran tekint végig a vasajtók rideg szögletein. Valami együttérzésfélét látok az arcán átsuhanni, mielőtt újra megkeményítené vonásait. Aztán komótosan megindulunk az első cellák irányába.

– Kiket zárnak ide, uram? – kérdezem némi torokköszörülés után.

– Ők az elipszilonozók. Egyes szintű igénytelenek, ártalmatlanok. Zömüknek igazából nem is kellene itt lennie, ha nem csúszott volna be hetvenháromban az az új szabályozás a „muszáj” szóról, amikor elipszilonról pontos jére váltottunk. Sokan gyerekkori berögződésből maradtak az elipszilonnál. Próbálták leszoktatni őket, de hiába… hát idekerültek. Annyira azért nem tartjuk rosszul őket. Legalábbis… no, kövessen.

Sötét gondolatokkal lépkedek a százados mögött, mígnem elérünk egy nagyobb gyűjtőcella-féleségbe. Itt úgy látszik, valamiféle csoportfoglalkozás lehet, egymásnak dobálják a rabok a labdákat, és hozzá jó hangosan szavalnak valamiféle szöveget. Hirtelen abbahagyják, s nekiesnek az egyik társuknak, aki három labdát is megkaparintott, most pedig szorítja veszettül. A tisztiszolga sípjába fúj, a rabok szétrebbennek… ekkor látom, hogy a labdákon írásjelek vannak, a földön hentergő rab pedig éppen három felkiáltójelet szorongat.

– Egy üvöltöző. Tipikus… – sóhajtja a százados, miközben kettő, a közelből előkerült őr ártalmatlanítja a rabot, és kivezetik a cellából. – Minden mondatot három-négy felkiáltójellel fejez be. Szerencsére itt nem tudja benyomni a Caps Lockot, és mindent nagybetűvel írni, ez nem egy olyan hely… De gondoljon csak bele, micsoda károkat okozna a nemzetnek, amikor értéktelen gondolatait a világhálóra üvölti. Jobb időben kiszűrni és megnevelni az ilyet, mielőtt megpróbálná – teszi hozzá.
Újabb cellasor, újabb elkülönített szerencsétlenek. A vasrácsokon viszont furcsa alakú ajtót látok. Szavakat formálnak a rácsok, csak éppen az első betűjük hiányzik. Kérdőn nézek a századosra.

– Új fejlesztés, most teszteljük – magyarázza a tiszt. – Olyan, mint a gyerekeknek az a gömb, amelyen különböző formájú lyukak vannak. S a megfelelő formájú tartozékokat – kis kockákat, hengereket, csillagokat, miegymást – csak a megfelelő lyukon tudják becsúsztatni a gömbbe. Ez a feladat ugyanez – csak éppen kis- és nagybetűkkel.

Álmélkodva figyelem, hogyan próbálja az egyik rab – tagbaszakadt, ötvenes fickó – a …agyar szó elejére gyömöszölni a nagy M betűt. A százados mély levegőt vesz, majd odasúgja nekem: – Ez az ember képtelen megérteni, mi a melléknév és a tulajdonnév, sőt akár főnév közötti különbség. Vagy ezt rontja el, vagy, némi tipródás után ezt is és a „Magyarország”-ot is kisbetűvel próbálgatja. Elvileg, ha sikerrel járnak, kinyílik az ajtó, ők pedig szabadok lesznek. Még egyiküknek sem sikerült, ez az alak is feltehetőleg itt is fejezi be földi pályafutását.

Sikoltozást hallok a folyosó végéről, rémülten kapom oda a fejem.

A százados tekintete rezignáltan követi az enyémet, majd kimondatlan kérdésemre válaszol.

– Ők a sziszegők, na meg pár duplázó. Elzártuk őket a többiektől, mert nem csak magukra veszélyesek. Könnyen terjesztik is a kórt… nem finomkodunk velük.

– Sziszegők?

– Igen. Akik az egyes szám második személy személyragját duplázzák. „osztassz”, „mondassz”, „hordassz” ej, hiszen Ön is látott már ilyet. – Magam is felszisszenek, mert az efféle igénytelenség a földre köpködésnél és az orrszívogatásnál is rosszabb. – De ide kerülnek azok is, akik a „tőled”-et „tölled”-nek, vagy a „nálad”-ot „nállad”-nak írják – magyarázza a százados. Később, egy magánbeszélgetésünk során a kantinban elmondta, hogy a pinceszinten, mindenki elől elrekesztve magánzárkáikban várják sorsukat azok, akik az –e kérdőszócska elől lespórolják a kötőjelet, az őrök pedig néha kutyaviadalt rendeznek a foltos kiskutyás szmájlik kiötlői részvételével.

Felvillan előttem a közösségi média képe: posztok, megosztások, kommentek. Ahogy szeretjük, ahogy ismerjük: helyesen leírt mondatok, koherens gondolatok, megalapozott érvelések, jó központozás, élvezetes stílus. Sötét pillantást vetek a cellalakókra, akik miatt alig pár éve az internet még maga volt a grammatika emésztőgödre, a nyelvi vadnyugat. A mániákus különírókra, a mániákus egybeírókra, az írásban suksükölőkre és különösen azokra, akik mient írnak milyen, kaukciót pedig kaució helyett. Hát kell ez nekünk még egyszer? – fut át az agyamon, és összeszorítom a számat. Látom, ahogy egy kopott zöld táblára negyedik sorába rója fel sormintába a rab: „kisebb, kisebb, kisebb…”. Ha jól látom, egy valamikori duplázóról van szó. Felemeli a fejét, észrevesz engem is a százados mellett. – Csak elgépelés! Csak elgépelés volt! – rikoltozik. – Mondja meg a százados úrnak, hogy csak elgépeltem, esküszöm! – kiabálja, de engem már nem tud szánalomra sarkallni. Arcom után a szívem is megkeményedik.

Másnap elszántan vetettem magam a munkába. Először csak jegyzeteltem, és megfigyeltem, méghozzá a legenyhébb eseteknél, a vesszőhibásoknál. Akkor még nem sejtettem, hogy pár hét múlva az egész projektet leállítják, mert rebesgetni kezdik, hogy hamarosan jön az új, demokratikus helyesírási szótár, amelynek alapelve, hogy lényegében mindent bárhogyan lehet írni, s egy-egy szónál az is szabályos lesz, ahogyan a legtöbben el szokták rontani. Nem sokkal később az egész helyet felszámolták. Mindenki amnesztiában részesült és mindenkit kiengedtek. Ki a világba, ki a világhálóra.

Kapcsolódó írásaink

Dippold Pál

Dippold Pál

Igenek és nemek

ĀAz európai parlamenti választások után sokakra mondhatják azt, és sokan érezhetik úgy, tűkön ülnek

Nagy Ervin

Nagy Ervin

Klímaváltozás és migráció

ĀA klímaváltozás valóban nem ismer határokat, ahogy az illegális bevándorlás sem. Miért is kell egymással szembeállítani a két problémát?

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom