Merkel és mi

Sokat gondolkodtam, mi is az, ami Frau Merkelben számomra annyira idegen. Olyan talán, mint egy személyzetis főnökasszony a szocialista időkből? Osszi ő is, de nem kíváncsi az életformáinkra és a gondolkodásmódunkra. A „határok légiessé válnak” jelszava után a demokrácia egy igazi handicap lesz, nemde? Pedig ahol a parlamentek a szűk elit döntéseire adják a törvényesség pecsétjét, megszűnik a demokratikus politikai verseny – ez a folyamat Merkel bábáskodásával ment végbe Európa legnagyobb államában.

Nekünk, kelet–közép-európaiaknak már a kommunizmus idején is az NSZK volt a mintaállam, és a nyugatnémetek voltak a legirigylésreméltóbb polgárok egész Európában, a hajdani németellenesség mintha eltűnt volna belőlünk.
A rendszerváltozással tovább erősödött ez az érzés, s azt gondoltuk, elméleti igényeink a nyugati életforma iránt kielégíthetők lesznek. Csakhogy Merkel nem bizonyult olyan pozitív történelemformáló egyéniségnek, mint amilyen a német egységet létrehozó Kohl kancellár volt, akinek keleti politikájára Prágában, Varsóban, Pozsonyban és Budapesten ma is jó szívvel emlékezünk. Kohli örökség volt az is, hogy sokáig a V4-ek számára a német kapcsolatok és a német kancellárral való viszony fontosabb volt, mint maga a visegrádi együttműködés, a 2015-ben meghirdetett, migránsokat befogadó politika azonban mindent megváltoztatott. Kijózanított. (A kötelező kvóta százhatvanezer migráns befogadását irányozta volna elő Közép-Európa keleti felén.)

Németország ismét veszedelmes és kiszámíthatatlan szomszéddá változott. Merkel Willkommenskulturja s a százezrével befogadott migránsok kvóta szerinti elosztásának terve vészjelként hatott. Mintha a németek érzelmektől fűtve, európaiságuk teljes súlyával akarnának döntést kicsikarni, mint annyiszor tették a történelem folyamán. A keleti térség konzervatív gondolkodói megdöbbentek, s a román Ioan Stanomir a fejét csóválva jelentette ki, hogy „Frau Merkel külön útjával az Európa-projektet szabotálja”, a lengyel Igor Janke pedig arról beszélt, hogy a bevándorlási politika igazi törést hozott a lengyelek Németországról frissen kialakult kedvező képében és Merkel pozitív megítélésében. Orbán és tanácsadói szerint a kancellár nem vonta le a kellő következtetést a görög válságból, s csakis a német–francia tengelyre épít, pedig a V4-ek közelebb állnak Berlinhez, mint Párizs. (A német kereskedelmi volumen nagyobb növekedése is nagyobb ütemű a visegrádi országokkal, mint Franciaországgal.)

Angela Merkel és a kelet–közép-európai vezetők 2016-os varsói tanácskozásán már felmerült, miért hagyja a kancellár, hogy a német sajtó őket rasszistának, maradi gondolkodású nacionalistának és a demokrácia ellenségének nevezze? (Orbán hiába mondta neki tegeződve, Angela, egymás közt vagyunk, bármiről tárgyalhatunk.) A helyzet azóta rosszabbodott: az átlag német, ha van egyáltalán fogalma a magyarokról, azt hiszi, hogy még mindig valami posztkommunista diktatúrában élnek. Ami a visegrádiakhoz való viszonyát illeti, Alexandra Rybinszka szerint „Merkel csak az igent mondó partnereket tűri el”, s Orbánék túlságosan szókimondók számára.

A helyzet paradoxona, hogy a visegrádiak nem kívánják a kancellár bukását: utána, elnézvén a német politikai palettát, csak rosszabb jöhet. Varsótól Budapestig a felelős politikusok azon a véleményen vannak, hogy ő a kisebbik rossz,
s az egyetlen, akinek Janke meglátása szerint egyáltalán van fogalma a térség problémáiról.

A visegrádiak támogatják a közös európai hadsereg létrehozását, s nincs egyetlen olyan párt sem, amelyik – mint Nyugaton – az Európa-ellenességet tűzné ki zászlajára. De azért mosolygunk azon, hogy Merkelt a Nobel-békedíjra jelölnék, hiszen tudjuk, hogy hosszú hivatali ideje alatt Németország kiszámíthatatlanná vált, nemcsak mint politikai felépítmény, hanem maga a német társadalom is.

Henryk Broder, a Die Welt kolumnistája nem véletlenül írja, hogy Merkel kormányzását akár a hűtlenség büntetőjogi kategóriájával is jellemezhetnénk. Ugyan felesküdött arra, hogy a német nép érdekeinek megfelelően fogja kormányozni az országot, mégis 2015 óta az ellenkezőjét teszi. Nem humanitárius, hanem politikai szempontok vezették a befogadás meghirdetésekor, s ma sem látszik, hogy a migránsok beáramlása ellen bármilyen komolyabb lépést tenne. A kancellár egy látszatóriás, elemi hibákkal. S most Indiába megy, hogy újabb politikai számlákat nyisson.

A legújabb hír: csak a Hartz IV költségvetéséből – amely a legszegényebb rétegek megsegítését szolgálja – négymilliárd euró jutott a migránsoknak, az Asylbewerbereknek. S még egy: a baden-würtenbergi Offenbergben a törzskocsmájából hazatérő nyugdíjast egy huszonöt éves menedékjogot kapott szomáliai férfi Allah Akbar kiáltással megtámadott, s amikor az földre került, szétrúgta a fejét. A kancelláriahivatalban ez torokreszelésre és hümmögésre sem elég.