Szélsőségek közt: Dél-Afrika választott

Míg 2019. május 8-án az európai közvélemény az Európa-naptól és az Európai Unió jövőjére vonatkozó kérdésektől volt hangos, addig Dél-Afrika választásra jogosult polgárai nem szépen és nem is csendben, de újra megszavazták a következő ötéves ciklust a néhai Nelson Mandela elnök pártjának, az 1994 óta kormányzó ANC-nek. Beszédes: a választáson kétszázharmincezer szavazatot érvénytelenítettek

Az Afrikai Nemzeti Kongresszus, azaz az ANC mintegy 57,5 százalékkal kétszázharminc helyet szerzett a négyszáz fős dél-afrikai törvényhozásban. A választások nagy kérdése természetesen nem az ANC esetleges leváltása volt, hanem az, hogy a posztapartheid rendszerben milyen arányban foglalnak helyet a pártok a következő öt évben a dél-afrikai parlamentben. A „szivárványnemzet” koncepciója ugyan a maga módján haldoklik – elég a szakképzett fehérek kivándorlására és a Dél-Afrikában maradt farmerek ellen elkövetett rablógyilkosságokra gondolni –, de ez már egyre kevésbé zavarja a nemzetközi közvéleményt, a Kínai Népköztársaság pedig köszöni szépen, terjeszkedik Afrikában.

Az ANC persze valahol a mandátumok növekedését várta, hiszen 2018 decemberében a fehérgyűlölő szocialista Gazdasági Szabadságharcosok (Economic Freedom Fighters, EFF) hangos támogatásával megszavaztatta a parlamenttel a kárpótlás nélküli földkisajátítási törvényt, ezzel ráhajtva az utóbb említett formáció szavazótáborára. Válaszul Donald Trump amerikai elnök korholó üzenetet tett közzé a Twitteren, de ez az ANC elvtársait – egymást comrade megszólítással illetik – hidegen hagyta, Dél-Afrika ugyanis külképviseleti irodává fokozta le az izraeli nagykövetségét, miután az amerikai elnök bejelentette az Egyesült Államok nagykövetségének Jeruzsálembe költöztetését. Ezt az ANC történelmi revansként fogta fel, mivel korábban Izrael katonai tanácsadókkal és mérnökökkel segítette a néhai apartheidrendszer nukleáris arzenáljának kifejlesztését, Ronald Reagan amerikai elnök hathatós támogatásával.

Az ANC, bár vesztett tizenkilenc széket, és a „hivatalos ellenzékként” szereplő Demokratikus Szövetség (Democratic Alliance, DA) is bukott öt helyet (nyolcvannégy képviselőjük szerzett mandátumot), a rendszer mégsem halad az erózió irányába, mivel a szocialista botránypárt, az EFF pontosan tizenkilenccel több helyet szerzett a törvényhozásban. Julius Malema csapata ezzel negyvennégy mandátumon osztozik.

Közben a fehér és színes (ez a népesség a feketék és a holland telepesek kora újkori keveredéséből jött létre, protestáns vallásúak és afrikaans nyelven beszélnek) farmerek fokozatosan kezdenek a Szabadságfront Plusz (Vryheidsfront Plus/Freedom Front Plus) nevű, afrikaans nyelvi jogok és autonómia, valamint a (fehér) földművesek érdekeinek szószólójaként működő konzervatív párthoz közeledni. Az FFP hatról tíz főre emelte képviseletét.

Nem az EFF volt az egyetlen gyarapodó szélsőség. A zulu nacionalista (és titkon szeparatista) Inkatha Szabadság Párt, amelyet a legendás Mangosuthu Buthelezi vezet, tizennégy fővel lesz jelen a törvényhozásban a következő ötéves ciklusban. A politikai mellett új szélsőséggel gazdagodott a szebb napokat is látott dél-afrikai parlament: bekerült az Al Jama-ah iszlamista párt, amely Dél-Afrikát mint a saría talaján álló államot képzeli el. Bár az iszlám fundamentalista erőnek csak egy képviselője van, figyelemre méltó tény, hogy Mandla Mandela – Nelson Mandela fia – iszlám vallású, és az iszlám vallású férfiak jelenléte kitapintható a dél-afrikai üzleti életben.

Afrikai választás ritkán marad atrocitások nélkül. Dél-Afrika sem képezett kivételt, miután nigériai menekültek érkeztek az országba a 2010-es évek derekán, akik elveszik a szaktudást nem igénylő munkát az alulképzett helyiektől. Ez pedig a helyi feketéket bosszantja, így 2016-tól megjelent a bevándorlók elleni idegenellenesség. Idén Durban városában fajultak el az atrocitások, amelyeket már az újraválasztott Cyril Ramaphosa elnök is nyilvánosan elítélt.

Az ország jövője szempontjából kérdés, hogy a nagyobb farmokhoz hozzá mer-e nyúlni az állam. Ha igen, akkor sikerül az egyetlen, még működő ágazatot is tönkre tenni. A globális politika szintjén pedig már nem beszélhetünk BRICS-országokról (Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-afrikai Köztársaság), Brazília új elnöke ugyanis az Egyesült Államokat és Izraelt tartja legfontosabb szövetségesének, csakúgy mint indiai kollégája. Oroszország mutatói (leendő HIV-robbanás, nyugdíjrendszer problémái, gyarmatias struktúrájú gazdaság) nem tartogatnak pozitív kilátásokat, míg a Dél-afrikai Köztársaság az exporttőkét tekintve fokozza le magát a Kínai Népköztársaság egyik afrikai hídfőállásává.

Nagy tervek a kormányzó ANC részéről továbbra sincsenek az ,,elveszett generáció”, azaz a mai tizennyolc és harmincöt év közötti alulképzett tömegek megmentéséről. Bár a szavazataikra nagyban támaszkodó EFF képviselői folyamatosan a fehérek előjogairól tartanak gyűlöletbeszédeket, a valóság az, hogy a fehérgyűlölő szocialisták csak a VBS Bankban lévő állami pénzek magán- és pártpénzekké alakításáig jutottak el. A demográfiai helyzet pedig válságos, hiszen a Dél-afrikai Köztársaság a HIV vírustól egyik leginkább szenvedő ország (kétszázhetvenezer új megbetegedés 2018-hoz képest), a fekete lakosság –, amelynek nagyobbik része elképzelhetetlen nyomorban él – pedig nagyjából harminc évente száz százalékkal növekszik.