Vélemény és vita

Mai marxisták és a kultúrharc

A liberalizmus kitermelte egzisztencialista hős elidegenedik a világtól és végül önmagától is

Úgy harminc éve néhány magyar „fiatal” filozófus „lukácsistából” liberális lett. Érthető, hisz az úgynevezett rendszerváltás (vagy változás) meghozta a szabadság szelét, amely minden érzékeny gondolkodó haját szabadon meglebegtette. Semmi érdekes törés egy életútban – mondhatjuk cinikusan. Ellenben ma azt látjuk, hogy ugyanők vagy számos ifjonc egalitárius, esetleg néhányan, a megveszekedettek, akik már inkább hetvenévesek, és akik még fikarcnyit is lelkesednek a nemesebb politikai ideákért, ismét „lukácsistaként” védik a múltjukat, vagy (új)marxistákká avanzsáltak (vissza). Hogy miért?

A szabadság abszolutizálásával Európában eljutottunk a 20. század divatos eszméjéhez, az egzisztencialista filozófiához és Jean-Paul Sartre-hoz. Hogy kerül ez ide? A kérdés jogos. Sőt, Sartre önmagát inkább „újbaloldalinak”, ateistának és provokatív pillanataiban marxistának (maoistának) tartotta élete alkonyán, de az általa megfogalmazott „önmagáért való ember” abszolút szabadsága az európai gondolkodás fejlődésének (?) eredménye, amely a (neo)liberalizmusnak igen tetszetős antropológiai alap. Azaz a modern liberalizmus individualista iskolájának (leginkább angolszász területeken: neoliberalizmusnak), princípiumát adja az egzisztencialista emberkép. Mert mi is az „önmagáért való ember”? Az egyén metafizikai (szerintük anti-metafizikai) újragondolása. E szerint az ember önmagában „semmi”, illetve csupán annyi, amivé „válik saját szabad szándékai és cselekedetei által”. Az ember, aki megteremti (ön)magát és ezzel saját világát. Nincs Isten, természet vagy közösség, amely kényszerrel határozná meg akaratát. A kényszert elkerülve pedig marad maga a lemeztelenített ember, minden külső meghatározottság nélkül. Az egyén, aki Istenhez vagy egy társadalmi normarendszerhez igazítja önmagát, az elveszti a szabadságát (elmaradott, középkori szerintük!). Csak az az ember szabad, aki önmagát teremti meg – véli Sartre.

Sartre valójában tragikus gondolkodó. Az általa megfogalmazott antropológia elfogadása löki őt a marxizmus (kollektivizmus) keblére. Szembenézve a saját megállapításainak tragikumával valami ellentétes felé fordul, biztonságot keresve. Az individualizmus szélsőségének kilátástalansága, a marxizmus homogenizáló, erőszakos kollektivizmusa felé fordítja tekintetét. Azaz az egyik szélsőségből a másikba zuhan. Drámáinak, regényeinek szereplői is a magánytól és a ránehezedő felelősségtől szenvedő nihilista alakok (már korábban is). Olyan figurák, akik nem tudnak mit kezdeni a kötöttségek nélküli világgal, és a végtelenített szabadság súlya alatt összeroppannak. Mert ha magad teremted a saját világodat, akkor abban minden döntés és cselekvés miatt te leszel a felelős. Kegyetlen szabadság ez sokak számára.
Ecce homo! Íme az egzisztencializmus által meghatározott ember. A semmivel „bátran” szembenéző, „abszolút szabad ember”, aki maga teremti meg az erkölcsöt, a normát és a körülötte lévő világot. Gyávaságból, a félelmei által az Istent, vagy bármilyen transzcendenciát. A 20. század végének antihőse ő. Mondhatjuk tehát, hogy az egzisztencializmus más tőről fakad, más céllal fogalmazódik meg, de azonos irányba halad és teljesül be, mint a végigvitt radikális individualista liberalizmus (antropológiai értelemben).

A „végtelenül szabad lény” racionális, mert nem hitegeti magát empirikusan bizonyíthatatlan létezőkkel vagy normákkal. Önmagát építi, így azzá lesz, amivé akar. De valóban elég ez a boldogsághoz? Mert az egzisztencialista filozófia emberképe egy magányos lényt mutat számunkra. Egy magányos és nihilista létező, akinek céljai belesüppednek a matériába. Mivel önmagát szüli, így állandó döntésre és cselekvésre kényszerül. Az ezzel járó felelősség viszont megbénítja.

A tapasztalat szerint elbizonytalanodik. Szorong. Végsősoron pedig az abszolút szabadság nem hozza meg a várva várt boldogságot. Közösség vagy transzcendencia nélkül bátor hős lehet ugyan, de rendkívül boldogtalan marad. Külső, meghatározott normák nélkül nincs iránytűje az élet megéléséhez. Egy térkép nélküli világcsavargó, aki eltéved a szabadság abszolút útjain.

A liberalizmus kitermelte egzisztencialista hős elidegenedik. Először az Istentől, a természettől, a világtól, majd a másik embertől és legvégül önmagától. Úgy ébred a 20. század közepén, mint az egyik reggel Gregor Samsa Franz Kafka novellájában: már nem ember.

Szükségünk van hát a természetes élettereinkre, a közösségekre, akár az éhezőnek egy falat kenyérre! Az elidegenedés ellentéte a „valahová tartozás”, amely közösséget feltételez. A liberalizmusba hajló, ateista egzisztencializmus által kitalált „önmagáért való ember”, képes ugyan önmagának értéket teremteni, de munkája végtelenül atomizált világot szül, amiben a bizonytalanság és a szorongás lesz a büntetése.

Akár Raszkolnyikov Dosztojevszkij regényében vagy Munch festményének a hídon átlépni képtelen, a másik embertől elszakadó, magányos antihőse, aki belesikolt a semmibe. Mit kezdhet ő a szabadságjogaival társ nélkül? És bármilyen elvontnak is tűnik, de az uniós választásokon ezen kérdésekre is választ kapunk. Mert minden gyakorlati probléma mögött szellemi törésvonalak húzódnak.

Kapcsolódó írásaink

Őry Mariann

Őry Mariann

Lóvásár

ĀAz eddigi sajtóvisszhang alapján nem rázta meg különösebben az európai közvéleményt a csúcsjelöltek szerda esti vitája

Domonkos László

Domonkos László

Volt egyszer egy büszke nő

ĀA 20. század 80-as éveinek közepét írtuk, és senkinek a leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy pár esztendő múlva a világ szinte kifordul majd a sarkaiból

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom