Mindig visszaülnek

Volt énnekem egy némettanárnőm. Kedves teremtés volt, fiatal és kellőképpen naiv, hogy megpróbálkozzon e dallamos nyelv tizenöt–tizenhat éves fiatalok fejébe ültetésével. Ő volt talán a harmadik a sorban, aki ilyen kísérletet végzett az osztályunkon, tekintettel arra, hogy kis létszámunk ellenére rendkívül komoly ellenállást fejtettünk ki a német nyelvvel szemben.

Szegény tanárnő pedig próbálkozott. Így tizenöt év távlatából persze nagyon röstellem, hogy e rendkívül fogékony életkoromban azok a dolgok foglalkoztattak, amelyek egy ennyi idős fiatalembert foglalkoztatnak, azok helyett, amelyeknek foglalkoztatniuk kellett volna. Ellenben a tanár dolga lenne a fegyelmezés, az érdeklődés felkeltése és egyebek. Sajnos előbbi sem sikerült neki, utóbbival pedig önmagában hiába próbálkozott, ha nem hallottuk a saját hangunktól. Változatos dinamikával folytak hát az órák, mígnem eljött a fogadóórák ideje.

Csak arra emlékszem, hogy édesanyám úgy jött haza este ezekről, hogy alig bírta visszafojtani a nevetését. Komoly arcot vágott, én pedig meghallgattam tőle a fegyelmi problémáimra vonatkozó beszámolót és az ezzel kapcsolatos tanácsait. Évekkel később elmondta, hogy a beszélgetés úgy zajlott, hogy a némettanárnő elmondta, alapvetően nem vagyunk teljesen hülyék, csak például cimborám és padtársam, A. meg én rossz hatással vagyunk egymásra. Mire édesanyám veterán pedagógusként megkérdezte, hogy ez esetben miért nem ültet minket szét. Megpróbáltam, többször is – suttogta kétségbeesetten szegény nő –, de mindig visszaülnek!

Valahogy hasonlóképpen tudom elképzelni a német rendőrség fellépését a kreutzbergi Görlitzer parkban, ahol ugyanilyen sikeresen fékezték meg az illegális drogkereskedőket: a környék lakói folyamatosan panaszkodtak, s nem „csak” arra, hogy az orruk előtt árulják a kábítószert, hanem egyenesen arra, hogy a dealerek miatt be sem lehet jutni a parkba, mert eltorlaszolják a bejáratokat, és folyton verekednek. Mire a park üzemeltetője úgy döntött, hogy rózsaszín festékszóróval zónákat jelöl ki a drogárusoknak, hátha akkor majd csak ott bandáznak, és nem a lakókat vegzálják.

Mindezt az üzemeltető megfejelte még azzal is, hogy egy rádióinterjúban közölte, szerinte a dealerek kilencven százaléka tisztességes munkába kezdene, ha dolgozhatna – ugyanis menedékkérőkről van szó, akik nem vállalhatnak hivatalosan munkát addig, amíg a kérelmüket elbírálják. A probléma és a megoldás is nyilván összetettebb annál, mint ami először eszembe jutott, s amely vélemény meglepően sűrűn fordult elő a cikket feldolgozó 444 kommentszekciójában is – miszerint, ha valakinek, aki eleve illegálisan érkezett az országba, első dolga törvénysértő tevékenységbe fogni, azt egy egyirányú repülőjeggyel kell jutalmazni, vissza a származási országába –, mindenesetre elgondolkodtató, milyen eréllyel léphetett fel a határsértő bűnözőkkel szemben a tisztességes polgárok érdekében a rendőrség, ha ez lett a végeredmény.

Vagy hát erőlködtek, próbálták, próbálták – de a dealerek mindig visszaülnek?