Partnerek

Az ezerféle csetreszen kívül, amit egy nyugat-balkáni fővárosi piacra összehordhatnak a népek, a régiségek között felfedeztem egy ötforintos bankjegyet. A rajta olvasható dátum tanúsága szerint 1848. szeptember 1-jén nyomtatták Pest-Budán. Azaz forradalmi „Kossuth-bankó” volt, nemzeti öneszmélésünk egyik ragyogó lenyomata, ugyanakkor a magyarság nyitottságának is ékes bizonyítéka: tudniillik öt nyelven szerepelt rajta, hogy „öt forint”: a magyaron kívül németül, szlovákul, horvátul és románul – utóbbi még az akkoriban használatos cirill betűikkel.

Mélyen elgondolkodtatott, hogy a magyarság nemzeti és polgári forradalma hajnalán, szuverenitása visszanyerésének mámorában is volt olyan bölcs, hogy még az ellene császári uszításra gerillaháborúba kezdő, megtévedt nemzetiségei nyelvén is rányomta a bankóira azok értékét. Akkor 950. éve éltünk a Kárpátok ölelésében, volt hát tapasztalat, amelyből meríthettünk, hogyan kell országot, sőt birodalmat szervezni.

Nem kell messzire menni az ellenpéldáért: amikor a „demokratikus” kisantant államok megalakultak, első dolguk a rombolás volt. Település- és utcatáblák hullottak porba, szobrok indultak az olvasztókemencébe, kisemmizett emberek oszlopai pedig az új határ felé.

„Az etnikai tisztogatás állampolitikává és hosszú távú projektté vált” – írta könyvében Lucian Boia bukaresti történészprofesszor. A partnerség gondolata száz év óta – tiszavirág-életű szlogeneken és beváltatlan ígéreteken túl – fel sem merült Bukarestben, még saját erdélyi honfitársaik felé sem, nemhogy a kisebbségek felé.

Hazánk 2010 után alaptörvényben ismerte el megmaradt nemzetiségei államalkotó szerepét, köztük a 35 ezer fős románságét; vígan leng a zászlajuk Gyulán és Méhkeréken, szószólójuk pedig alanyi jogon ül a magyar parlamentben. Keleti szomszédunk ezzel szemben belefoglalta az alkotmányába, hogy egységes és oszthatatlan nemzetállam, a még mindig 1,2 milliós magyarság még zárójeles megjegyzést sem kapott. Bukarest százéves gyarmatosítói attitűdje mit sem változott: most éppen az Úz-völgyi osztrák-magyar katonatemetőből farigcsál hazug múltat magának sivár betontömböket ültetve, miközben egykori szép erdeink fáit tarolja.

A kisebbségbe és szegénységbe szorított magyarság eközben él, ahogy lehet; legerősebb pártja, az RMDSZ pedig ellátja a képviseletét, ahogyan tudja – botladozva, rengeteget hibázva, sokszor számunkra érthetetlen alkukat kötve. Messze esik ez a magyar néplélektől, amelynek – ahogy Kolozsvárott a minap Orbán Viktor mondta – örök motívuma, hogy senkinek az alávetettje nem akar lenni, s csak méltányos okkal fogad el alá-fölé rendeltségi viszonyt. Messze esik, de nem Budapest tiszte ítéletet mondani erről, hanem az erdélyi magyar választóké: ők tudják a legjobban, milyen politikával lehet jól érvényesülni Romániában – ez is számtalanszor visszaköszön a miniszterelnök beszédeiben.

S éppen ez régi-új nemzetpolitikánk lényege, amely százhatvan évvel a Kossuth-bankók után most éppen választott méltóságaink erdélyi látogatásaiban köszön vissza: emberszámba, partnerszámba venni a másikat. Saját határon túli közösségeinket, de szomszédainkat is. Csak remélni lehet, hogy erre előbb-utóbb Románia is rájön: nem muszáj, hogy egyetlen jó szomszédja, akiben bízik, a Fekete-tenger legyen. Erdély révén Bukarest is Közép-Európa része, és örvendetes, ha legalább néhány életbevágó kérdésben elfogadja Budapest kinyújtott jobbját. Máskülönben elképzelhető, hogy százhatvan év múltán ismét közös bankónk lesz – német, orosz vagy éppen arab nyelven.