Vélemény és vita

Gondolatok a Nemzeti Összetartozás Emlékhelyéről

Az édesapám katonatisztként virágesőben lovagolt be Kolozsvárra, majd Szovátára 1940-ben

Egyik hetilapunk a közelmúltban tudósított A közös sors szimbóluma címmel a Kossuth tér és az Alkotmány utca találkozásánál készülő Trianon-emlékműről. A cikk teljesen korrekt és informatív, van azonban benne egy mondat, amelynek olvastán alig akartam hinni a szememnek. A trianoni diktátum századik évfordulójára készülő, a Nemzeti Összetartozás Emlékhelye elnevezésű emlékmű építéséről és jövő év júniusi átadásáról van szó a cikkben, vagyis lenne még idő a koncepció valamely részének módosítására. A kérdéses mondat pedig a következő: „Mivel az elképzelések szerint ez az emlékhely nem a veszteségről, hanem az összetartozásról szól, hiá­nyoznak róla a Trianon-emlékművek olyan megszokott kellékei, mint a Nagy-Magyarország vagy a turulábrázolás.”

Az összetartozás gondolatával és hangsúlyozásával természetesen egyetértek, azzal azonban egyáltalán nem, hogy az emlékhely ne a veszteségről (is) szóljon. Mert akárhogy nézzük, mégiscsak erről van szó, ha a mai országban sokakat ez már nem is érdekel, másokat azonban nagyon is, nem beszélve a határon túliakról, akik a veszteségek elszenvedői voltak, és javarészt azok ma is. (És várhatóan itt lesznek a látogatók között). Ezt nézve pedig nemcsak történelemről van szó, amelyen úgymond „ideje végre túllépni”. A gyász a tagadhatatlan előrelépések ellenére velünk van ma is, gondoljunk akár a börtönben ártatlanul ülő két székely fiatalemberre, akár a Marosvásárhelyi Egyetem elrománosítására, vagy akár a valaha virágzó magyar városok erőszakos elmagyartalanítására, köztük a legnagyobbakkal, Szabadkától Aradon, Nagyváradon és Kolozsváron keresztül Kassáig. Mindegyik túlnyomó részben magyar volt, Kolozsvár még az én gyerekkoromban is mintegy háromnegyed részben. Minderről és sok minden egyébről mint ma is élő sebekről nem kellene képekben is szólni?

Azt hiszem, az inkriminált mondat nemcsak engem, hanem némileg másokat is arra a fajta „szellemiségre” emlékeztet, amelynek egyik szlogenje az volt, hogy „ne sértsük szomszédaink érzékenységét”. Ezt hangoztatták különböző változatokban, amikor költőink „összes verseiből” kihagyták a Trianonról és egyáltalán a hazaszeretetről szólókat, amikor fontos tényeket, eseményeket hallgattak el vagy hamisítottak meg. Lehet, hogy még mindig itt tartunk? Vagy mi motiválja azt, hogy az „emlékhely ne a veszteségekről szóljon”?

És itt engedjen meg az olvasó néhány szubjektív mondatot. Az édesapám, néhai vitéz Pordány László katonatisztként az első sorokban, virágesőben lovagolt be Kolozsvárra, majd Szovátára 1940-ben, a második bécsi döntést követő erdélyi bevonuláson. Később oda vitte édesanyámat nászútra. Jóval később én következtem, több ízben a feleségemmel, később én vittem vissza idős szülei­met emlékezni. Következett a lányunk, majd néhány évvel ezelőtt csatlakozott a sorhoz az unokánk is. Én tehát nem tudok és nem is akarok érzelemmentesen tekinteni sem az emlékhelyre, sem a jubileumra, sem az évszázad történéseire és a magyar sorsra. Tudom azt is, hogy ebben nem vagyok egyedül, mert sokan érzünk és gondolkodunk hasonlóan itt, a Kárpát-medencében és szerte a nagyvilágban.

Rátérnék az idézet második részére, miszerint hiányozni fognak az emlékhelyen az olyan megszokott kellékek, mint a Nagy-Magyarország, és ha jól értem, a Trianonról szóló és az azzal kapcsolatos térképek. Itt szakadt el a cérnám az olvasáskor, mondanám, ha a téma megengedné a lezser beszédet. Nem lesznek térképek? Nem láthatjuk majd Nagy-Magyarországot, az emlegetett összetartozás egyik legszebb és legegyértelműbb szimbólumát?

Térképek nélkül nincs és nem lenne igazi információközvetítés, mert azok a szükséges vizualitás, továbbá jelen esetben az érzelmi hatás fontos eszközei. Utóbbi talán főképp az idősebbek esetében, akik Nagy-Magyarország térképén és a „Csonka-Magyarország nem ország, Nagy-Magyarország mennyország” verssorain nőttek föl, és bizonyos, hogy elvárnák a térképe(ke)t, hiányuk esetén csalódottan távoznának. Az információ pedig hangsúllyal a fiatalok számára volna fontos, akik közül sokaknak újdonságként szolgálna.

De meg lehetne, sőt meg kellene oldani úgy a térképészetet, hogy legyen benne újdonság mindenki számára. Egy nagy méretű színes és részletes térkép az egykori vármegyékkel alapvetően fontos. Belemásolni a mai határokat az összevetés kedvéért: szintén alapve­tően fontos. Ezután következhetnének a ritkábban látható, de ugyanolyan fontos, térképen megjeleníthető információk, mint a két háború közötti döntések eredményezte nagy területváltozások, etnikai adatokkal és magyarázatokkal. És a kisebbek is, amelyekről nem is tud a közvélemény (de szerencsére a szakemberek még igen), pedig ez utóbbiak ráadásul többnyire a javunkra történtek. Kivéve annak a három, Pozsony alatti falunak az elcsatolását, amelyeket a méltán második Trianonnak is nevezett második „béketárgyalások” nyomán vesztettünk el.

Nem ismeri a közvélemény az eredeti csehszlovák, román és szerb területi követeléseket sem, amelyeket részletes térképekkel együtt benyújtottak Trianonban, csakhogy szerencsére ezek egy részét még a velünk szemben ellenséges nagyhatalmak is túlzásnak találták. (Látható például az egyik térképen, hogy a szerbek egyebek közt Pécset és környékét is követelték, Szegedre pedig a románok és a szerbek egyaránt szemet vetettek.)

Végül érdemes lenne megjeleníteni azokat a hivatalos térképeken talán nem szereplő, csak szomszédaink által vizionált területrablásokat, a románokét egészen a Tiszáig vagy nyugati határvidékünkön a szláv korridor elképzelését, amellyel összekötötték volna a déli és az északi szláv országokat, Magyarországot pedig teljesen elszakították volna földrajzilag a Nyugattól. Mindezek látványa némi örömmel és egyfajta megnyugvással vagy elégtétellel töltene el sokunkat, hogy kevesebbet vesztettünk, mint amennyit veszíthettünk volna.

Ezek után lesz, aki fölteszi a kérdést, hogy mi értelme van mindennek, minek rég elmúlt dolgokon rágódni és nosztalgiázni? Nos, ha eltekintünk attól, hogy több millió hon­fitársunk számára nem régmúltról, hanem ma is élő valóságról van szó, akkor is sokfajta választ kapnánk a kérdésre, nekem most az az Illyés Gyulának, mások szerint Karinthy Frigyesnek tulajdonított mondat jut eszembe, amely szerint „Magyar (más változat szerint jó magyar) az, akinek Trianon fáj.” De konkrét és közvetlen válaszként hozzáteszem szerényen a magamét is: ha emlékezni akarunk, márpedig az emlékhely létesítése nevében is ezt szolgálja, akkor célszerű és hasznos lehet, de ártani biztosan nem fog, ha minél pontosabban ismerjük, hogy mi az és milyen volt az, amire emlékezünk.

Kapcsolódó írásaink

Nagy Ervin

Nagy Ervin

Szabadság vagy egyenlőség

ĀA szociálliberalizmust álmodó értelmiség mindig és mindent megígért az elmúlt száz esztendőben: az egyenlőséget, a szabadságot és néha a testvériséget, bár utóbbival általában nem tudtak mit kezdeni

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom