Guruló garasok

Farkasszemet néztünk, ő és én. Tisztán emlékszem mindenre; kicsit kancsal szemére, amely fürkészően bámult rám a fekete keretes szemüveg mögül; orrára, amelynek cimpái sokszor megremegtek, amikor igazán belelendült a mondanivalójába; vékony ajkú, kényszer félmosolyra görbített szájára; seszínű, szigorú kontyba fogott hajára. De még egyeningére és nyakkendőjére is, amelyek Bangladesben szőtt poliészterszálai hiábavaló igyekezettel próbáltak a selyemre hasonlítani.

Egy ütközet szünetében voltunk, patthelyzetben, messze a csata vége előtt. Az infrastrukturális előnyök nála voltak: neki gördültek a fiókok, érte zúgott a fénymásoló, no meg mögötte állt bankja egész nemzetközi hálózata. Andikák és Cilikék kopogtak el mögötte a folyosón jobbra-balra, fontos iratkötegekkel és fontoskodó arccal, bármikor készen arra, hogy segítségére siessenek. Vele szemben én csupán egy – spirális drótra rögzített, ugyancsak az ő bankja márkajelzését viselő – tollat szegezhettem neki és a kérdéseimet, amelyekkel a furcsa, ezredszer fénymásolt Szentírásukon, az úgynevezett kondíciós listán próbáltam eligazítani magam, sikertelenül.

Pénzügyileg elkeserítően tudatlan ez a fickó, gondolta talán ő. Istenem, mennyire végtelenül ostoba ez a nő, gondoltam egészen biztosan én. Újra és újra nekifeszült a kérdésnek: hogy miért érné meg nekem lekötni az ő bankjuknál az évek alatt összeizzadt pénzemet. Az első összecsapásból egyébként kétségtelenül ő került ki győztesen, hiszen én mindössze a sosem használt, ám annál költségesebb devizaszámlám megszüntetésének óhajával érkeztem – amit még diákkorom hajnalán ingyen csaptak az akkor egyébként is ingyenes számlacsomagomhoz –, ő pedig csapdát állított nekem azzal, hogy rákérdezett, mihez akarok kezdeni spórolt pénzmagommal. Amire én sajnos nem azt feleltem, hogy egy innovatív oposszumnemesítő startupot akarok indítani, netán arany ékszerekre vagy eperre akarom elverni (az áruk jelenleg majdnem azonos), hanem azt, hogy még nem döntöttem el teljesen.

Itt indult portyára a monetárhad: nem érdemes a pénzemet a folyószámlán tartani, hiszen akár dolgozhatna is nekem, amíg eldöntöm – mondta a hölgy. Bizalmatlan tekintetem láttán monitorjai egyike felé fordult, körmeivel könnyedén lejátszott egy Chopin-zongoradarabot a klaviatúráján, majd bejelentette, hogy rendkívül kedvező feltételekkel tudná dolgoztatni ám a pénzemet az ő bankja. Mondott még pár varázsszót, köztük volt a bűvös „kamatláb” is, bár amikor elment nyomtatni személyesen nekem egy kondíciós listát, megfigyeltem, hogy az övéi nem olyanok, inkább egyéb betűk formáit viselik magukon.

Amikor visszaért, büszkén elém tette a Szentírást, amelyen olyan apró betűk és számok formájában szerepelt a Pénzügyi Tudás, hogy csak elismerő csettintéssel tudtam nyugtázni, mennyi papírt és esőerdőt mentettek meg ezzel. Ahogy tintahalat is, tekintettel arra, milyen szép halványszürkén sikerült rányomtatni eme jeleket a papirosra. Kérdőn rátekintettem, ő pedig lenyomta magán a „Play” gombot, és megindult az offenzíva. Számok, szavak, számok, szavak, teljes káosz, majd Istenként elválasztva földet és vizeket, a nő megteremtette a Százalékot. Nem akármilyen százalék volt ez: az én Százalékom, nekem számolta ki ő maga, kedvezően, rendkívül, be is karikázta a papiroson. Nem akarok üzleti titkokat kifecsegni, de bizony ez a szám pontosan a fele volt annak, amit mi idekint, a bankvilágon kívül kettőnek hívunk.

Az ilyen kedvesen felkínált, exklu­zív ajándék lónak persze nem illik a fogát vizslatni, így csak udvariasan mosolyogtam azon az elképzelésen, hogy évek vérverejtékét lekötöm, egy álló esztendeig hozzá se érhetek, és jövő ilyenkor ezt a bank körülbelül egy üveg jobbfajta whisky árával honorálja. Mosolyomon felbátorodva a hölgy folytatta: a betét lekötésének költsége ennyi és ennyi forint lenne a hozzá kötelezően kötendő fütyfürütty számlaszolgáltatás miatt, de ennek a felét ők elengedik. Egy pohár az üvegből a banknak, konstatáltam. Továbbá ha mindehhez egy életbiztosítási előhőzömbőzömöt is kötök, akkor megspórolhatom a kamatadót. Kamatadót? – kérdeztem vissza gyanútlanul. Kamatadót. Egy pohárka az államnak is – töltöttem keserűen. Ráadásul, tette hozzá, most van egy mobilapplikáció, amelyen egy növekvő kis dinoszauruszfigura jelzi, hogyan dúskálhatok a pénzem munkájával szerzett vagyonomban, meg SMS-jelentéseket is kapok minden hónapban a betétem állásáról, igazán hasznos kötelező kiegészítő, most ugyancsak féláron – kacsintott. Hogyne, következő kör, milyen modortalan vagyok, meg sem kérdeztem, jéggel vagy anélkül kérik-e.

Mind e fölött még képes voltam napirendre térni. Elvégre egy fél üveg még mindig megmaradt, ami ugye bölcsészaggyal számolva is féllel több a nullánál. De a félig üres üveg pesszimizmusa újabb kérdésre sarkallt: megkérdeztem, mi van akkor, ha netántán mégis szükségem lenne a pénzemre. A hölgy pedig, mintha mi sem lenne természetesebb, rávágta: akkor a kamatfizetésre részemre nem kerül sor, mindössze kétüvegnyi büntetés mellett feltörhetem a betétemet, és ismét hozzáférhetek a pénzemhez. Hátrahőköltem. És az előbb részletezett költségek? – kérdeztem. Ja, hát azokat előre levonjuk, amint betétre kerül az összeg, így nincs módunk visszatéríteni – mondta, továbbra is szemrebbenés nélkül. Ezt a szemrebbenés-nélküliséget biztosan tanítják: így veti oda a reptéri unalomkávézóban az eladó, hogy ez a presszó kilenc euró, de így közölné Pavlo Klimkin ukrán külügyminiszter is, hogy a kárpátaljai magyarok keletre deportálásával voltaképpen az ukrán nyelv elsajátítását akarják segíteni számukra. Félmosollyal, magától értetődően és kicsit értetlenkedve; ennek ez a rendje, így van és kész, minek álltunk meg itt, haladjunk tovább a fontos dolgok felé.

Összefoglaltam a bankárhölgynek, amit hallottam: a maximális nyereségem az egész ügyleten nagyjából annyi, amennyit segédmunkásként annyi idő alatt kerestem volna, mint amennyi időt erre az egész beszélgetésre szántam; ellenben, ha mégis hozzá akarok jutni a tulajdonomhoz, jó vastagon megvág a bank.

Nem, nem jól értettem – nyomta le ismét magán a lejátszás gombot a nő, és elmondta szóról szóra a korábbiakat. Nos, ekkor néztünk farkasszemet először. Kissé zaklatottabban elismételtem kérdésemet, hogy miért érné meg nekem mindez, ő kissé merevebb mosollyal újfent lejátszotta az előbbi szkriptet, közben mindenféléket gondoltunk egymásról.

Értem, hogy a banknak ez jó, ön pedig a bankját képviseli, de mégis, mi a kőbányai fantomért jó nekem, hogy csak büntetés terhe mellett férek hozzá a saját pénzemhez? – fakadtam ki végül. Megrezdült a konty, megrándult az orrcimpa. A hölgy agyában megcsikordultak a fogaskerekek – a saját gondolatokéi –, és végül kibökte: mert a kedves ügyfél így legalább nem költi el a pénzét, ha le van kötve.

Ekkor döntöttem úgy, hogy felállok és otthagyom. Szégyen a futás, de nem maradt más eszközöm. Hónapokkal később mertem csak elsunnyogni a város túlfelén lévő másik bankfiókba, inkognitóban, hogy megszüntessem végre azt a nyomorult devizaszámlát. A pénzem pedig vígan elvan munkanélküliként, ha el nem költöttem azóta.