Óvatos remények

Petro Porosenko nagy lendülettel és komoly társadalmi támogatottsággal látott neki Ukrajna vezetésének, de sem a korrupt oligarcha-bojárok rendszerét nem sikerült felszámolnia, sem az ország elszakadó területeit megtartania vagy megvédenie. Mi több, politikai éleslátását, ha volt neki, olyannyira elhomályosította az amerikai Nagy Testvér fényességes jelenléte, Washington támogatásától annyira elbízta magát, hogy még azokra a szövetségeseire is rárontott, akik éppen az euroatlanti kaput tárták szélesre előtte.

Regnálása utolsó két éve rá is ment a dagonyázásra a diplomáciai botrányok mocsarában, ezalatt pedig az egész világ számára nyilvánvalóvá vált, hogy még azt is sokszor érdemes fenntartásokkal kezelni, amit kérdez. S hiába próbálta már önmaga által besarazott páncélját kisuvickolni, külföldön és belföldön is egyre inkább tűnt oroszellenes hős keresztes vitéz helyett afféle maszkírozott rablólovagnak. Az utolsó hónapokban aztán mindent bevetett, primitív osztogatással és ijesztgetéssel próbálta a legolcsóbban megvehető és átverhető szavazórétegeket maga mellé állítani.

Ez a stratégia azonban mindössze annyira volt elég, hogy Porosenko kiszorítsa a második fordulóból a hasonlóan rovott múltú Gázhercegnőt, Julija Timosenkót, és megalázó küzdelembe bocsátkozhasson a politikai élet abszolút újoncával, Volodimir Zelenszkijjel. Aki aztán brutálisan elverte őt. És ez sokat elmond az ukránoknak az elmúlt öt év politikájáról alkotott véleményéről, hogy a korábbi korrupt, orosz befolyás alatt álló oligarcharendszer ellenében a voksok ötvenöt százalékával új reménységként megválasztott Porosenkót öt évvel később a szavazatok hetvenöt százalékával verte agyon egy komédiás.

Porosenko számára még saját egykori hátországa, Nyugat-Ukrajna is elveszett, de hatalmas arányban szavaztak Zelenszkijre a magyarok is, akiknek – Hennagyij Moszkal kárpátaljai kormányzó barátsága ide, utolsó pillanatban belengetett nyelvhasználatbeli enyhítések oda – igazából már bármelyik másik opció szimpatikusabb volt a levitézlett Csokoládékirálynál.

Hogy mit tartogat a magyarok számára Zelenszkij, egyelőre javarészt rejtély, de Porosenkóhoz képest már az is nagy előrelépés lenne, ha hajlandó lenne végrehajtani az oktatási törvény kapcsán a Velencei Bizottság ajánlásait, és békén hagyná az egyházi- és magániskolákat. Óvatos reménykedésre ad okot az, amit a megválasztott államfő például a nyelvtörvény kapcsán mondott: fontos az államnyelv ismerete, de korbács helyett kalács, kényszerítés helyett ösztönzés kell ide. Ez nagyjából az, amit a kárpátaljai magyar pedagógusok bő tíz éve szajkóznak – ha Zelenszkij saját innovációként kívánja megvalósítani, ám tegye, gyanítom, hogy Orosz Ildikó és a pedagógusszövetség készséggel lemond
a szerzői jogról a producer javára.

Természetesen nekünk is vannak veszteségeink: például Hennagyij Moszkal, a magyarokkal rokonszenvező, a kárpátaljaiak mellett számtalanszor kiálló, Poro­senko hagymázas ötleteit valamelyest ellensúlyozni tudó kormányzó lemondása igencsak kellemetlenül érintheti honfitársainkat, és csak remélni tudjuk, hogy a showman elég bölcsen választja meg a kisebbségi ügyekben rendkívül korrekt politikus utódját.

Ukrajna nagy bajban van. Zelenszkijre pedig óriási feladat vár, de megkapta hozzá a nép teljes bizalmát. Mi, magyarok csak óvatosan reménykedünk.