Bezzegpolitizálás

Elég nehéz megemészteni, hogy az eddig egymást kommunistázó és antiszemitázó alakulatok, igyekeznek megmagyarázni a lehetetlent, és elhitetni, ami volt, elmúlt, és máshogy kell mindent érteni és értelmezni.

Mondhatnám, hogy nagy meglepetés látni az ellenzéki ölelkezést, de az igazság az, hogy mindebben akkor lenne bármi váratlan, ha feltételeznénk, hogy e formációk képviselőinek vannak elveik. Ha azt gondoljuk, hogy értékek mentén politizálnak. De az igazság az, hogy már régóta semmit sem képviselnek, egy cél lebeg csak a szemük előtt, a hatalom és a vele járó pénz megszerzése. Ha pedig nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt elképzelik, jöhet a demokráciaféltés. Még akkor is, ha pont a demokrácia alapelvei miatt nem kapták meg, amit akartak. Ez pedig korántsem magyar jelenség.

Vegyünk példaként Trump elnökké választását és a Fidesz–KDNP legutóbbi kétharmados győzelmét. Más országok, más történelmi háttér és politikai kultúra, ám mindegyik történésben van egy közös pont: az ellenük folyó kampány és a bekövetkezésükre adott reakciók. Emlékszünk, mi volt az ellenfelek kampányának fő üzenete? „Trump és Orbán maga az ördög, mi nem vagyunk ilyenek, mi jobbak vagyunk, mert csak.” Majd az eredmények után jöttek a reakciók: biztos csaltak, meg a vidékiek tehetnek mindenről, élükön a heteroszexuális fehér férfiakkal, akik elnyomják a nőket. Mindenkinek átmosták az agyát, és nem látják a lényeget. Bezzeg, ha a bölcs ballibek iránymutatásait követték volna, akkor most az igazság dicső fényében sütkérezne mindenki.

Lássuk be, ha kivesszük a neveket és a helyeket, akkor minden esetben ugyanazokkal az üzenetekkel és kirohanásokkal találkozhatunk. Minden alkalommal ugyanúgy reagálnak, ugyanazt mondják, és ugyanolyan hisztérikus állapotokat teremtenek. Ugyanúgy előjönnek az eredmények után a duzzogó „bezzegpolitizálással”, amit a mindent elsöprő, a másik felet emberi mivoltában gyalázó gyűlöletcunami kísér. Ehhez bekapcsolódik az ellenzéki média, ahol szépen elmondják, hogy ők az igazat, csakis az igazat írják, mondják. Nyilván e tudás segíti őket abban, hogy még be sem következett a kritizált esemény, de már megvan a cikk vagy a vélemény róla. Elvégre ők „függetlenek”, „objektívek”, míg a másik oldalon bértollnokok vannak. Isten mentsen attól, hogy esetleg elfogadjuk azt az álláspontot, hogy vannak, akik másként látják a világot, és van olyan, hogy a liberális főárammal szemben döntenek. Nem, ilyen nem lehetséges. Csak az fordulhat elő, hogy a nagyvárosok határában megszakad az internet, csak a köztévét lehet fogni, és mindenkit agymosásnak vetnek alá. Kivéve a vidéken élő ellenzéki szavazókat, akiknek van egy ernyőjük, ami kivédi az agymosóhullámokat. Ilyenek ezek a rosszindulatú, számító jobboldaliak, akikkel nagy áldozatot hozva felveszik a harcot az örök igazságot a birtokukban tudó „függetlenek”. Szerintük.

Úgy vélik, ha jó hangosan és agresszíven teleüvöltik a közösségi médiát, a kommentszekciókat az általuk vélt igazsággal, akkor az lesz a megkerülhetetlen alap. Ha szelfibotokkal rohangálnak, ha élő közvetítéseket indítanak – amiket úgy és akkor szakítanak meg, ahogy és amikor csak akarnak – az számít eredménynek és a szabadság kivívásának. Nehogy már értelmes programokat, javaslatokat dolgozzanak ki! Arra meg végképp ne számítsunk, hogy levonják a tanulságokat, és némi önvizsgálatot követően újraformázzák magukat. Dehogy! Szerintük a bukásuk a meg nem értettségükből fakad, és nem az a baj, hogy a „mi jobbak vagyunk, mert csak” érvelésen kívül semmivel nem tudnak szolgálni.

Elérkezünk tehát a jogos kérdéshez: ilyen hozzáállást látva hogyan jöhet létre értelmes vita és párbeszéd? A válasz nagyon egyszerű: sehogy. Ugyanis ahol az egyik fél kategorikusan kijelenti, hogy márpedig neki igaza van, és kész, ott nincs miről beszélni. Nem azért, mert kifogytunk a témákból, érvekből, álláspontokból, hanem azért, mert nincsen rá igény. Bármivel szembesítik őket, közlik, hogy az hazugság, majd nekilátnak elmondani, hogy bezzeg Orbán és a csúnya jobboldaliak őket elnyomják. Érv persze megint nincs, de nem is kell, a mantra megvan, hisznek is ebben még jó páran, ez bőven elég. Főleg az álhírek és hangzatos szalagcímek világában, ahol a like-ok száma bizonyítja a tartalom igazságát.

A folyamatok, a világrend átalakulása, összecsapásai, problémái, az azokra adott reakciók, az összefüggések ilyenkor nem érdekesek, és úgy tűnik, hogy igény sincsen arra, hogy ezeket megvitassuk. Elvégre, akiknek már a saját „elveik” sem számítanak, azoknak mindez oly mindegy. Az áldozat és a meg nem értett művész szerepében könnyebb tetszelegni és kifizetődőbb is. Ráadásul nekik az sem számít, ha közben a világunk szétesik.