Fluctuat nec mergitur

Mindig elfacsarodik a szívem, ahogy a jellegzetes illatára, a csendre vagy éppen a harangzúgásra gondolok – most különösen, hogy láttam porrá égni, illetve dehogy láttam, igazából nem bírtam nézni a képeket.

Különleges kapcsolat fűz a Notre-Dame-hoz. Ahogy a franciáknak, amikor Párizsban éltem, nekem is a hétköznapjaim része lett a katedrális, de sosem akartam úgy tekinteni rá, mint egy „öreg bútordarabra” a város látképében. Sosem felejtem el, amikor tizenhat évesen először másztam meg a déli harangtorony rettenetesen sok lépcsőjét, hogy aztán elém tárulhasson a teljes Cité-sziget és a Balpart: Párizs madártávlatból, amint Victor Hugo írja. Egy életre maradandó az első nagyszombati vigília, amin a katedrálisban vettem részt, akkor értettem meg igazán először a húsvét misztériumát: a várakozás sötét, tömjénfüstös csöndjében, aztán a sorról sorra haladó gyertyafényben (ilyen hangulat lehetett a középkorban), ahogy világosodik, és végül éjfélkor, a feltámadásban, ahogy harang- és orgonazúgás kíséretében a fényárban úszó katedrálisból a főkapun lépünk ki. Az évek múltával gyakori párizsi látogatásaim során kialakult valamiféle rutin, hogyha az első estémet nem is ott töltöm, az utolsót biztosan. Szeretem megvárni a harangozást, kicsit elidőzni a téren, és egészen addig vissza-vissza tekinteni a tornyokra, amíg vagy az Hôtel de Ville-nél vagy a 4-es metró Cité megállójánál le nem ereszkedem a föld alá. Bár még jobb érzés, amikor ugyanezeken az állomásokon feljön az ember a föld alól, és egyszer csak ott magasodik előtte a Miasszonyunk gargouilles-jaival, azaz vízköpőivel és rózsaablakaival és csodálatos tornyaival, amelyekhez fogható nincs a világon. Magában hordozva annak a nyolcszázötven évnek minden mozzanatát, amit látott, ami történt, világégéseket, sok-sok könnyet – örömkönnyeket is –, királyokat megbukni, hercegeket felemelkedni, Napóleonokat és de Gaulle-okat, Victor Hugo lábai nyomát, a Párizs felszabadítását követő Te Deumra összegyűlő katonákat.

Igazából bármikor, bárhol fel tudom idézni. Az érzést, hogy milyen előtte ülni a téren, és csak bámulni azt a csodát, amit sok száz évvel ezelőtt létrehoztak, milyen hallgatni a harangzúgást. Átélni valamit az isteni csodából, ami ott szinte már tapintható, ami felemeli a lelked, egy pillanatra megszünteti a földhözragadtságod. Beszippantani a végtelen békét és nyugalmat, amit áraszt magából. A fenség, ami előtt akaratlanul is leborulsz, s akkor is könnyeket csal szemedbe, ha tizenötezer turista kattingatja melletted a vakukat. A csöndet, a megnyugtató, felemelő, kisírós csöndet, ami egészen lélektisztító. Valahogy közelebb érzed ott magad Istenhez. Rádöbbensz, hogy tényleg csak egy pici porszem vagy a Történelemben, hogy a Notre-Dame akkor is ott fog állni, amikor te már rég hamu és por leszel…

Fluctuat nec mergitur – szól Párizs városának jelmondata, ami tulajdonképpen a katedrálisé: „hánykolódik, de el nem süllyed”. Mert hiszen jöhet forradalom, világháború, bombázás vagy tűz, a Notre-Dame megszenvedi, de állja a sarat. Azt hiszem, talán az sem véletlen, hogyha már valamikor egy ilyen katasztrófának be kellett következnie, akkor az a nagyhét. Amikor tudjuk, hogy az elmúlás nem végleges. Amikor azt ünnepeljük, hogy van feltámadás.