Vélemény és vita

Ferenc Ferdinánd és Trianon előszele

Trianon már gyermekkoromban megfogott. A családot 1945 után Kassáról kidobták a csehszlovákok, így sok mindent hallottam beszélni pesti letelepedésünk után a szülőföld és a középosztályi státus elvesztéséről, meg az 1920. évi hibás nagyhatalmi döntésről

Gyerekfejjel rájöttem, hogy Trianon fő oka az volt, hogy a velünk együtt élő népek irigyelték, nekünk milyen jól megy. És azt képzelték, hogy ezt a kérdést fegyverrel is lehet intézni. Az igazi élvezet a magyarok kiűzése volt. Nem tagadhatjuk, van jó adag groteszk ebben a trianoni traumában, kicsit hasonlít az indiánfilmek forgatókönyvéhez. Alkottam is később, pontosabban a kutatójához egy szót is: trianonida.

A trianonida egy groteszk Párizs környéki tragédia nézője és elutasítója, akinek a szemében a következmények talán még a mohácsi vésznél is súlyosabbak voltak. (Nem véletlenül adtam év elején megjelent könyvemnek azt a címet, hogy Mi, trianonidák.) Amikor Ferenc Józsefet – akinek uralkodása boldog békeidejét a legszebben Krúdy Gyula írta meg – megkérdezték, miért egy osztrák–magyar dualista állam létrehozása mellett döntött a könig­grätzi, a poroszoktól elszenvedett vereség után, azt válaszolta: „Azért, mert azokra kell támaszkodnom, akik a legéleterősebbek – s ezek a németek és a magyarok.” Az idők valóban nem kedveztek a Habsburgoknak: Ferenc József öccsét a mexikói forradalmárok főbe lőtték s a csehek azzal fenyegetőztek, hogy mindnyájan felvonulnak szent hegyükre, a Řipre, s onnan le sem jönnek addig, amíg annyi jogot nem kapnak, mint a magyarok. S persze Ferenc Jóskát pechvogelnek, peches embernek nevezték el.

Ami a Trianon felé vezető hosszú út történéseit és szereplőit illeti, a peches ember kifejezés inkább a későbbi trónörökösre, Ferenc Ferdinándra illik. Szerintem – bár ennek a kelleténél kisebb fontosságot tulajdonítunk – a trónörökös Belvedere-i udvarának nagyobb szerepe volt Magyarország felosztásának előkészítésében, mint a francia diplomáciának. Nagy bajszával és kilencvenöt kilójával szinte érthetetlen gyűlölet élt benne a magyarok iránt. A kiegyezést a birodalmat sújtó kórnak tartotta, s nem csinált titkot abból, hogy nem teszi le a magyar koronázási esküt. Nem szívesen utazott Budapestre, Transzlajtániába, vagy ahogy mondta, a mágnások és liberális zsidók országába. A császár joggal féltette tőle művét, a dualizmust: „Fáradt vagyok, szívesen lemondanék, ha lenne egy olyan fiam, akiben megbízhatom, de ennek a veszélyes bolondnak a javára nem fogok lemondani.”

A „veszélyes bolond” a Nagy-Ausztriában egyesülő „néptörzsekben” gondolkodott és hitt a román néplélek tisztaságában, ám a csehekben nem bízott. (Konopištei kastélyából szűrődött ki az a pletyka, hogy unalmában légpuskájával legyekre vadászik.) Az 1908-as bosznia-hercegovinai okkupáció alkalmával olyan alpári módon szidta a magyarokat, hogy az uralkodó meg is jegyezte, amennyiben szitkait erőpróbának szánja, abból könnyen polgárháború lehet a birodalom két fele között.

Egy bécsi újságíró – jól ismerve a trónörököst mozgató indulatokat – a hozzá intézett nyílt leveleiben arról értekezett, hogy a monarchia a végpusztulás felé halad, s csak Ferenc Ferdinánd mentheti meg. „A magyar puszta gyermekei – fejtegette a magát von Sydacoffnak nevező zsurnaliszta – önálló magyar királyságot akarnak, mely a balkáni népek élén állana”. „S amikor a közviszonyok tovább romlanak – teszi hozzá – a magyarok nem átallják a kést Ausztria torkára tenni.”

Tisza István felelősségét Szarajevó után ferencferdinándi szellemben fogalmazta meg Zibert atya, aki majd egy évig Hohenberg hercegnő gyóntatója volt: „A trónörököst Szarajevóban tőrbe csalták és az ott, mint Magyarország délszláv politikájának áldozata esett el.” S a vádaskodás az atyánál groteszkbe fordul: Tisza nemcsak elnyomta a nemzetiségeket, de még a trónörökös testi épségéről sem gondoskodott. A valóság egészen más volt: Tisza rendőröket küldött volna Szarajevóba, de osztrák részről a segítséget elutasították.

A maga módján Švejk is megsiratta Ferdinándot, amikor Bretsch­neider úrral a Kehelyben elbeszélgetett a haláláról. „Ha kövérebb lett volna – mondta a rendőrségi besúgónak – mérget vehet rá, hogy már korábban megüti a guta, amikor Konopištében a vénasszonyokat kergette, akik rőzsét meg gombát szedtek a vadászterületén, és nem érte volna az a nagy szégyen, hogy így hal meg. Gondolja meg, a császár (a) nagybácsija, és agyonlövik.” A helyzet reménytelen – de nem komoly – mondták ekkor a bécsiek. S Karl Kraus, a bécsi sajtó nagyja így gúnyolódott: „Minden a végre vár – s egy szép világvégét kíván Önöknek, kegyelmes uraim!”

Kapcsolódó írásaink

Bogár László

Bogár László

Vagyon és derűlátás

ĀNégy év alatt negyven százalékkal emelkedett a magyar háztartások vagyonának az értéke. És az még ennél is reménykeltőbb, hogy a leggyorsabb növekedés az Alföldön zajlott le

Dippold Pál

Dippold Pál

Fehér négerek

ĀA szél ott fúj, ahol akar. Világunkban minden mindennel összefügg. Így tehát nincs mit csodálkozni azon, hogy egy apró, ám a médiában naggyá növesztett kultúrbotrány zajlik nálunk

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom