Ferenc Ferdinánd és Trianon előszele

Gyerekfejjel rájöttem, hogy Trianon fő oka az volt, hogy a velünk együtt élő népek irigyelték, nekünk milyen jól megy. És azt képzelték, hogy ezt a kérdést fegyverrel is lehet intézni. Az igazi élvezet a magyarok kiűzése volt. Nem tagadhatjuk, van jó adag groteszk ebben a trianoni traumában, kicsit hasonlít az indiánfilmek forgatókönyvéhez. Alkottam is később, pontosabban a kutatójához egy szót is: trianonida.

A trianonida egy groteszk Párizs környéki tragédia nézője és elutasítója, akinek a szemében a következmények talán még a mohácsi vésznél is súlyosabbak voltak. (Nem véletlenül adtam év elején megjelent könyvemnek azt a címet, hogy Mi, trianonidák.) Amikor Ferenc Józsefet – akinek uralkodása boldog békeidejét a legszebben Krúdy Gyula írta meg – megkérdezték, miért egy osztrák–magyar dualista állam létrehozása mellett döntött a könig­grätzi, a poroszoktól elszenvedett vereség után, azt válaszolta: „Azért, mert azokra kell támaszkodnom, akik a legéleterősebbek – s ezek a németek és a magyarok.” Az idők valóban nem kedveztek a Habsburgoknak: Ferenc József öccsét a mexikói forradalmárok főbe lőtték s a csehek azzal fenyegetőztek, hogy mindnyájan felvonulnak szent hegyükre, a Řipre, s onnan le sem jönnek addig, amíg annyi jogot nem kapnak, mint a magyarok. S persze Ferenc Jóskát pechvogelnek, peches embernek nevezték el.

Ami a Trianon felé vezető hosszú út történéseit és szereplőit illeti, a peches ember kifejezés inkább a későbbi trónörökösre, Ferenc Ferdinándra illik. Szerintem – bár ennek a kelleténél kisebb fontosságot tulajdonítunk – a trónörökös Belvedere-i udvarának nagyobb szerepe volt Magyarország felosztásának előkészítésében, mint a francia diplomáciának. Nagy bajszával és kilencvenöt kilójával szinte érthetetlen gyűlölet élt benne a magyarok iránt. A kiegyezést a birodalmat sújtó kórnak tartotta, s nem csinált titkot abból, hogy nem teszi le a magyar koronázási esküt. Nem szívesen utazott Budapestre, Transzlajtániába, vagy ahogy mondta, a mágnások és liberális zsidók országába. A császár joggal féltette tőle művét, a dualizmust: „Fáradt vagyok, szívesen lemondanék, ha lenne egy olyan fiam, akiben megbízhatom, de ennek a veszélyes bolondnak a javára nem fogok lemondani.”

A „veszélyes bolond” a Nagy-Ausztriában egyesülő „néptörzsekben” gondolkodott és hitt a román néplélek tisztaságában, ám a csehekben nem bízott. (Konopištei kastélyából szűrődött ki az a pletyka, hogy unalmában légpuskájával legyekre vadászik.) Az 1908-as bosznia-hercegovinai okkupáció alkalmával olyan alpári módon szidta a magyarokat, hogy az uralkodó meg is jegyezte, amennyiben szitkait erőpróbának szánja, abból könnyen polgárháború lehet a birodalom két fele között.

Egy bécsi újságíró – jól ismerve a trónörököst mozgató indulatokat – a hozzá intézett nyílt leveleiben arról értekezett, hogy a monarchia a végpusztulás felé halad, s csak Ferenc Ferdinánd mentheti meg. „A magyar puszta gyermekei – fejtegette a magát von Sydacoffnak nevező zsurnaliszta – önálló magyar királyságot akarnak, mely a balkáni népek élén állana”. „S amikor a közviszonyok tovább romlanak – teszi hozzá – a magyarok nem átallják a kést Ausztria torkára tenni.”

Tisza István felelősségét Szarajevó után ferencferdinándi szellemben fogalmazta meg Zibert atya, aki majd egy évig Hohenberg hercegnő gyóntatója volt: „A trónörököst Szarajevóban tőrbe csalták és az ott, mint Magyarország délszláv politikájának áldozata esett el.” S a vádaskodás az atyánál groteszkbe fordul: Tisza nemcsak elnyomta a nemzetiségeket, de még a trónörökös testi épségéről sem gondoskodott. A valóság egészen más volt: Tisza rendőröket küldött volna Szarajevóba, de osztrák részről a segítséget elutasították.

A maga módján Švejk is megsiratta Ferdinándot, amikor Bretsch­neider úrral a Kehelyben elbeszélgetett a haláláról. „Ha kövérebb lett volna – mondta a rendőrségi besúgónak – mérget vehet rá, hogy már korábban megüti a guta, amikor Konopištében a vénasszonyokat kergette, akik rőzsét meg gombát szedtek a vadászterületén, és nem érte volna az a nagy szégyen, hogy így hal meg. Gondolja meg, a császár (a) nagybácsija, és agyonlövik.” A helyzet reménytelen – de nem komoly – mondták ekkor a bécsiek. S Karl Kraus, a bécsi sajtó nagyja így gúnyolódott: „Minden a végre vár – s egy szép világvégét kíván Önöknek, kegyelmes uraim!”