Lefújt meccs

Halálos ágyán, családja körében fekszik az öreg kereskedő. Felnéz, és kinyögi: „Az üzlettársamnak, a Böhmnek, tartozom hét pengővel.” A felesége körbetekint, meghatottan mondja: „Látjátok, milyen az én férjem, még most is emlékszik minden apróságra!” Kisvártatva az öreg hozzáteszi: „No meg a másiknak is tartozom, a Kovácsnak, hetvenezerrel.” Mire a felesége sajnálkozva: „Ó istenem, látjátok, szegénykém már félrebeszél!”

Valahogy így van ez itt, Európában, ahol világbotrány támad abból, ha egy szír határsértő szövegét rossz­indulatú tolmács félrefordítja, de vérlázító bunkósággal küldenek el napi rendszerességgel őslakos magyarokat boltokból és hivatalokból, alázzák meg őket kórházakban és iskolákban, ha anyanyelvükön szólalnak meg. Ahol a felkent emberi jogi bíróság a menedékkérők jogainak esetenkénti sajnálatos megsértései miatt ítél el országokat, miközben évtizedek óta eltűri az egész nemzetek kollektív bűnösségét kimondó Benes-dekrétumokat. Ahol ugyanez a testület lincselő gyilkosoknak ítél meg kártérítést, de biztosak lehetünk benne, hogy a székely „terroristák” ügyében Strasbourg a kisujját se mozdítaná.

Itt, Európában a jognak asztalánál az foglalhat elsőként helyet, aki a legutolsó pillanatban érkezett, akik meg száz éve várnak sorukra, hadd várjanak egy kicsit még. Az arányok is fordítva működnek – két, a tranzitzónában fogva tartott férfi jogsérelme emberi jogi egyezménybe ütközik, kétmillió, határon túl fogva tartott magyaré nem. Ritkán akad olyan őszinte emberijog-védő aktivista, aki meglátja az embert abban a kétmillióban is, aki negyedik-ötödik generáció óta él a kisantantnak nevezett óriási tranzitzónában. Sztálinhoz méltó logika ez: egyesek sérelme tragédia, millióké már csupán statisztika.

De az ötvenes éveket idézi a legújabb szlovák törvény is, amelynek elfogadásában négy magyar Most–Híd-képviselő is bűnös, s amely szerint kétmillió forintnyi pénzbüntetés szabható ki, ha valaki egy másik ország himnuszát énekli. Kivételt csak akkor tesznek, ha jelen van az érintett ország hivatalos delegációja is – ami egy stadionban, templomban, helyi vagy éppen iskolai nemzeti ünnepi megemlékezésen igen ritka. A törvény céljáról annak egyik beterjesztője, a mérsékelt fasiszta SNS-es Dušan Tittel felszólalásában azt közölte: „Akinek nem tetszik a javaslat, az menjen el a dunaszerdahelyi arénába, és hallgassa csak meg, amikor a DAC kilencezer szurkolója énekli a magyar himnuszt…”

A DAC tulajdonosa jól vizsgázott: közölte, kifizetik a büntetést, de a magyar himnusztól nem tudnak eltekinteni. Andrej Kiska – akit erre az egyébként parlamenten kívüli MKP felszólított – időközben jelezte, hogy nem fogja átengedni a törvényt. Megemelem a kalapomat, remélem, nem gyűrik át valahogyan az egyébként protokollszerepet vivő elnökön a jogszabályt.

A Híd–Most magyarázatmorzsákkal, mérgezett egérként rohangáló képviselői szót sem érdemelnek. Feltehetőleg a máskor oly hangos emberijog-védő civilek is befogták volna a fülüket, hogy ne hallják a „félrebeszélést” a hetvenezer pengőről, és mutogathassanak a hétre. Van még némi hiányérzetem a magyar szavazatokkal is megválasztott leendő elnök, Zuzana Caputova némasága miatt, elvégre most a magyarok voksa mellett a bizalmunkat is megszolgálhatta volna.

Mindenesetre reméljük, hogy megnyugtató megoldás születik, ahogy Szijjártó Péter külügyminiszter tegnap elmondta. Ha azonban mégsem, akkor viszont minden magyar joggal várja, hogy V4-ek ide, jó államközi kapcsolatok oda, Budapest a sarkára álljon. Mert ha a másik fél nemcsak leköpi a jognak asztalát, de már a lábát is felrakja rá, akkor ideje odacsapni.