Egyébként

Még a dagin is, aki egy jégkrém maradványát szorongatta, pedig régen sok mindennel tilos volt felszállni a tömegközlekedési járművekre, többek között fagyival is. Igaz, ez most egy jégkrém és annak is csak az utója, nem pedig fagylalt. A srác meg vigyáz rá, míg meg nem eszi, és miután vége, zsebre vágja a nyálas, ragacsos pálcikát. Közben fülel a többiekre is, mert egy vékony fiút oldalba bök. A többiek valami meccset elemeznek, különböző módokon húzódzkodnak a kapaszkodón, előre néz az öklük maguk felé, meg keresztbe, még egy kis szemüveges is próbálkozik.

A jégkrémes srác, akinek a legtöbb táskája van, közben félrevonul, és az egyik hátizsákjából előszed két szelet tejszeletet. Az egyik egy harapással tűnik el, a másik kettővel. Aztán kihalászik a nadrágja zsebéből egy dobozos üdítőt, mire a vékony srác odalép hozzá, és megkérdezi, honnét vette elő. A zsebemből, feleli az üdítős gyerek, és rögtön hozzáteszi, hogy van ott még egy Pepsi is. A kisebbik csodálkozik, hogy mindez hogy fér el egyetlen zsebben, de ezt a rejtélyt a másik sem érti.

Inkább átnyomakszik a fiúkon, leül, és telefonál. Valószínűleg a mamájának, akinek ezt a féltő, ámde túl édes gondoskodást köszönheti.

A kék szemű ember a Népstadionnál szállt fel, és egy dobozos kólát szorongatott. Csendesnek tűnt, fáradt munkásembernek. Sokáig nem szólt semmit, de mintha valami helyzetet készített volna elő, felmérte a terepet, hogy aztán kapura rúgja a labdát, és az MTK-pályánál kipattintotta a kólát. Úgy itta, ahogy csak kevesen tudnak inni, nem nyelt, egyszerűen ledöntötte torkán az ital nagy részét. Aztán elszabadult a pokol – csak úgy zengett a kocsi a böfögéstől. A kék szemű még csámcsogott egy kicsit, megitta a maradékot, megint böfögött, és elhajította az üdítős dobozt. Aztán beszélni kezdett hangosan, mindenről és mindenkinek. Egy szemüveges nőre mutatva azt kiabálta, hogy összenőtt a szemöldöke a kerettel, nézze meg mindenki, és azt tanácsolta neki, hogy nem ártana egy kozmetikus. A vele szemben ülő úrtól azt kérdezte, hogy mi a véleménye erről a helyzetről, de az úrnak nem volt véleménye róla.

A kék szeműnek ez ziccer volt, mert szerinte, üvöltötte világgá, egyébként mindenkinek kell, hogy legyen véleménye mindenről. Egyébként pedig – harsogta – materialista korban élünk, csak az anyag számít, más nem. Beszélt a dobozhoz is, de az csak némán gurult ide-oda a padlón, amiből az következett, hogy itt a bizonyíték a megtestesült materializmusra, egyébként mert a doboz arra gurul, amerre az alumínium istene akarja. A harsány ember persze nem törődött ezzel az ellentmondással se. Sőt másokkal sem.

A fiúk egy része közben leszállt, a legerősebb még a vékony srácot is magával rángatta, noha az ment volna tovább. A többiek nevettek, aztán elmaradoztak ők is. Utoljára a jégkrémes srác maradt, aki felvette a megtaposott kólás dobozt, és a távolodó villamos ablakából is jól látszott, hogy kidobta egy kukába.