A nép szolgája

„Két rohadék közül a kisebbiket választjuk, és ez így megy huszonöt éve. Semmi sem változik, és tudod, miért? Mert te, az apám, én, és mindenki egy rohadékot fogunk megválasztani” – nyers fordításban így fakadt ki évekkel a múlt vasárnapi ukrán elnökválasztás előtt a Volodimir Zelenszkij által megformált történelemtanár, Vaszil Holoborodko a politikai elitre. Az általa rendezett szatirikus tévésorozatban, amelynek természetesen a főszereplője is ő: a gimnáziumi történelemtanár, a kisember, akinek elege van a nyomorult hazugságokból és a korrupcióból, amely minden ukrán ember életét megkeseríti.
Ernesto Laclau argentin politikai filozófus úgy vélte: a populizmus nem jobb vagy baloldali, és nem tartalom, hanem elsősorban (kommunikációs) forma. Egyik lényegi eleme pedig a szétaprózott elégedetlenek elégedetlenségének egyesítése, s mindehhez egy közös ellenségkép kijelölése. Michael Hameleers holland kutató a médiában tetten érhető jellemző ellenségképeket gyűjtötte csokorba: többek között a korruptnak bélyegzett politikai és gazdasági elit mellett a mainstream média és a szakértők gyakori célpontjai a populista kommunikációnak.

Zelenszkij – vagy a mögötte feltételezhetően álló 1+1 Media Group tulajdonos-oligarchája, akinek csatornáján az említett közéleti komédia, a Nép szolgája műsoron van – zseniális stratéga. A mindennapi politikai kommunikáció sokszor kénytelen egyetlen problémára fókuszálni, különben elaprózná a tömegek figyelmét, ugyanis az információs társadalom és a negyedik ipari forradalom egyik fő ismérve az információbőség, sőt információtúlkínálat. Mindenki a saját információcsomagját – híreit, reklámját, vagy esetünkben politikai programját – próbálja rátukmálni a véges figyelmű fogyasztóra, olvasóra, szavazóra. Az információ jelentős része egyszerű zajként jelenik meg a tudatunkban, és önkéntelenül is a szórakoztatóbb, érdekesebb tartalmak felé fordul a figyelmünk. Nem véletlenül próbálja minden valamirevaló kommunikátor szórakoztatóvá tenni az üzenetét, és minél jobban elrejteni az egész propaganda- vagy reklámjellegét – mielőtt elveszti becses figyelmünket. Amelyből átlagosan öt-hat másodpercet áldozunk egy weboldalra, ha nem ha nem ragadja meg a figyelmünket, egy tévéreklám talán még ennyit sem ér kevéske időnkből. Hát ha még politikai hirdetésről van szó, s ha ráadásul Ukrajnában élünk, ahol a központilag kommunikált és a mindennapokban megélt valóság a nyugaton megszokottnál is távolabb áll egymástól.

Mindennek felismerésében mutatkozott meg Zelenszkijék zsenialitása. A humorista-rendező-producer eleve nehezen támadható – politikai értelemben abszolút homo novus, aki ért az egyszerű emberek nyelvén, a hagyományos kritikát pedig viccel pergeti le. S aki, mire tavaly augusztus 31-én bejelentette, hogy jelölteti magát, már jó egy éve elnök volt – a már említett saját tévésorozatában. Ahol több tucatnyi részen át csaknem fél órája volt kifejteni a programját viccesen, szórakoztatóan, érdekesen, s anélkül, hogy a kedves nézők tudták volna, hogy nem egy politikai szatírát, hanem egy politikai programot fogyasztanak. Hétről hétre, önként és kacagva. Nagy kérdés volt persze, hogy ezek a milliók vajon szavazóként is olyan elkötelezettek lesznek-e Zelenszkij mellett, ahogy nézőként voltak, avagy kellőképpen elegük van-e a jelenleg regnáló Petro Porosenkóból és fő ellenlábasából, Julija Timosenkóból ahhoz, hogy inkább egy komédiásra bízzák az országot, semmint bármelyik „rohadékra”. A számok alapján: igen. Egyelőre, s a zömnek igen. Három hét múlva, a második fordulóban kiderül, mennyire erős ez a kötelék.