Bombák Belgrádra

Húsz éve már, hogy NATO-gépek – erkölcsi fölényük tudatában – megbombázták Belgrádot és az újvidéki hidakat. (Apropó: amikor 1914-ben az osztrák–magyar hadsereg lőtte Belgrádot, a nyugati közvéleményben az terjedt el, hogy a magyarok robbantották ki a Nagy Háborút.) Az 1999. március 24-én megindult légi támadások indoka az volt, hogy katonai nyomással a Koszovóban megindult háborúskodás leállítható és a polgári, főleg albán nemzetiségű lakosság védelmet kap a szerb agresszióval, etnikai tisztogatással szemben. A nyugati média tele volt olyan hírekkel, hogy a szerb csapatok tömeges kivégzéseket hajtanak végre és koncentrációs táborokat állítanak fel. Valóban, több százezer albánt sikerült a szerb szabadcsapatoknak elüldözniük szülőföldjükről, ám főleg lelki terrorral. A légi támadások után a szárazföldi csapás a NATO részéről elmaradt: a Koszovóból rendezetten visszavonuló Jugoszláv Néphadsereg ellenállása érzékeny veszteségeket okozott volna a támadóknak.

Ami meghökkentő, hogy az emberi jogok és az albán polgári lakosság védelmében a NATO gépei önkényesen, az ENSZ felhatalmazása és nagyhatalmi konszenzus nélkül kezdték el a bombázásokat egy szuverén európai állam ellen. A légi támadásoknak június 9-ig – amikor a szerb kormány belenyugodott a nagyhatalmak Koszovó-tervezetének végrehajtásába – legalább ezer áldozata volt szerb oldalon és súlyos anyagi károk érték a maradék Jugoszláviát.
A NATO légi csapásaiban 1945 óta először a németek is harcoló félként vettek részt: az átlagnémet ezt a nagy ugrást azonban, hogy országa megint háborúzhat, észre sem vette. Koszovóba – amit a szerb hadsereg feladott – ENSZ-csapatok vonultak be, ám nem akadályozták meg, hogy a magukat győztesnek érző albánok ne kezdjék el tömegesen a szerbek és a cigányok elűzését, azaz az inga most a másik oldalra lendült ki. (S így lett tele Németország balkáni cigányokkal, akik komolyabb problémát jelentenek a hatóságoknak, mint az egyszerű migránsok. A svájciak jobban jártak: szinte egész labdarúgó-válogatottjuk albán szülők gyermekeire épül.)

Mivel háborúban az első áldozat mindig az igazság, hozzátehetjük, hogy a koszovói háborút még 1988-ban nem a szerbek, hanem az UCK, az albán felszabadítási mozgalom szabadcsapatai kezdték el, de az agresszor bélyege a világ előtt a szerbeken maradt. A NATO tulajdonképpen a népek önrendelkezési jogának nevében Szerbia önrendelkezési jogát sértette meg. Elveszett a középkori szerbség bölcsője, a világhírű Pec és a többi híres kolostor: az albánok harmincöt szerb templomot és kolostort fel is dúltak. (Jókai a Janicsárok végnapjai című regényében félelmetes rajzot ad a harcias albán lélekről. S ez ma sincs másképp: Hamburgban az orosz maffia is visszakozik az albán láttán.)

A németeknek úgy kellett Szerbia bombázása, mint a hideglelelés. Külpolitikájuk beavatkozási ügyletekben azóta is bizonytalan, félszívű. Akkori külügyminiszterük, a ’68-as nemzedék markáns alakja, Joska Fischer és zöld hívei a pacifizmus megszállottai voltak, s a légi hadműveletekben való részvételük magyarázatára elég nehéz volt megfelelő indokot találni. Végül a koszovói, többnyire hamis médiahírek alapján kitaláltak egy jó jelszót. „Nie wieder Krieg, nie wieder Auschwitz! – Soha többé háborút, soha többé Auschwitzot!” – harsogta Joska Fischer a tévében, s pártjában mindenki nagyon meg volt elégedve, a részletekre úgyse volt kíváncsi senki. Pedig jobb lett volna, ha nem szállnak be a buliba – háborúzni a háború ellen –, s hivatkozhattak volna első, érckonzervatív kancellárukra, Otto von Bismarck hercegre, aki azt mondta, hogy a Balkán egy porosz gránátos csontjait sem éri meg.