Brexitre várva

Theresa May és Jeremy Corbyn a londoni parlament előtt az árokparton ülnek. Corbyn a cipőjét próbálja lehúzni. May azt mondja: Menjünk és csináljunk valami hasznosat. Corbyn: Nem lehet. A Brexitre várunk. May: Biztos eljön? Corbyn: Talán, vagy ha nem ma, akkor holnap. Ha jó helyen várunk. May: És ha ma nem jön? Corbyn: Akkor holnap is eljövünk. Meg holnapután is.

Ahogy Samuel Beckett színművében Vladimir és Estragon Godot-ra, úgy várnak a brit politikusok a Brexitre: elüldögélnek a parlamentben teljes bizonytalanságban, és beszélgetnek, de döntésre sosem jutnak. Eddig az volt az érzésünk, hogy a brit kormány és a képviselők az evezőket behúzva mind sodródnak az árral, és tőlük teljesen független az, hogy végül lesz-e Brexit vagy sem. Persze valószínűleg senki nem akarja igazán vállalni a főszerepet és nyílt rohamra indulni olyankor, amikor a legtöbben nem biztosak benne, mi lenne a helyes irány.

Hosszú hónapok óta az első igazán felelős döntés az eddig főleg alkalmatlanságot és tehetetlenséget mutató Theresa May nevéhez kötődik, aki tegnapelőtt belengette, hogy hajlandó lemondani, ha elfogadják a megoldástervezetét, és végre előrébb lépnek a kérdésben.

Ez a felajánlás nagyon csábító lehet néhány képviselőnek, akik már régóta szeretnék leváltani a miniszterelnököt. Boris Johnson volt külügyminiszter állítólag széles mosollyal távozott az 1922 bizottság üléséről, ahol May az alkut ajánlotta a tory képviselőknek. Ennek ellenére az Evening Standard brit lap szerint Johnson azt mondta, hogy May megállapodása amúgy is halott.

Johnson nyilatkozatából is látszik, hogy sokan a saját verziójukat tartják az egyedüli útnak, és semmi kompromisszumra nem hajlandók: örülne May lemondásának, de az árát nem akarja megfizetni.

A brit képviselők tehetetlen töketlensége egyébként nem a Brexittel kezdődött. Sokan gondolják úgy az Egyesült Királyságban, hogy az egész Brexit-folyamat csak felszínre hozta a brit politikai rendszer hibáit és a képviselők egy jó részének alkalmatlanságát vagy nemtörődömségét. Egyébként ha Johnsonnak van igaza, és May Brexit-megállapodása halott, akkor nehéz lesz életet lehelni belé, és Frankenstein szörnyeként kell majd összefércelni valahogy, hogy a brit parlamentnek is megfeleljen, és az unió is elfogadja, különben az Egyesült Királyság beleragad egy ex-lex állapotba, mivel azt leszögezték, hogy megállapodás nélkül nem lépnek ki, bent maradni nem akarnak, az EU viszont lehet, hogy egyszerűen vagy „kilépteti” majd a briteket, vagy elkezdi számon kérni rajtuk a tagországok kötelezettségeit,
és mindkettőből csak még nagyobb káosz kerekedhet.

Az egész helyzet egyre jobban hasonlít egy olyan válásra, amelyben mindkét fél most jött rá, hogy el kell adniuk a közös házat, és nem tudnak megegyezni arról kié legyen az autó és a nyaraló, és ki mikor láthassa a gyerekeket. Részben lehet, hogy meg is bánták az egészet, és bár egyiküknek sem tetszik a másik ajánlata, nem akarják huszárvágással megoldani a dolgot, mert az mindenkinek káros lenne.

Az Egyesült Királyság egy korosodó férfi, akiben még él fiatalkori erejének emléke, és azt gondolja ellaposodó házasságáról, hogy ennél jobbat érdemel, és jobb lesz neki egyedül, majd lábai elé veti magát a világ, ahogy fia­talabb korában. Azt viszont, hogy igaza van-e, vagy nagy csalódás vár rá, csak a kilépés utáni első Brexit-mámoros éjszaka másnapján derül majd ki. Akkor hamar meglátjuk, hogy az Egyesült Királyság tényleg boldogabb és szabadabb lett-e, vagy nem marad más, csak a fejfájás az előző napi hülye döntések miatt és a vágyakozás: bárcsak még mindig a Brexitre várnánk.