1956: exodus és integráció

A kommunizmussal reménytelen harcot vívó magyar forradalmárokra felnéztek a nyugati világban, nem pusztán tárt karokkal várták az 1956-os magyar menekülteket a Lajtán túl, a menekültválság megoldása a nemzetközi humanitárius segítségnyújtás kiemelkedő projektje is volt. Hazánk viszont nagyon sokat veszített, gyakorlatilag távozott a magyar értelmiség színe-java.

Hozzávetőleg kétszázezer magyar állampolgár távozott külföldre az 1956-os események vérbefojtása után – természetesen a nyugati irányba. Közülük mindössze tizenegyezren tértek vissza akkor, amikor a Kádár-kormány amnesztiát hirdetett.

A kimutatások szerint az Egyesült Államokban több mint harmincötezren, Kanadában csaknem huszonötezren, Nagy-Britanniában nagyjából húszezren és a Német Szövetségi Köztársaságban majdnem tizenötezren telepedtek le. Érdekesség, hogy lélekszámához képest Svájc „túlvállalta” magát, a kis ország tizenkétezer emigránst fogadott be, ezzel szemben Franciaországban nagyjából tízezren és a „hatalmas” Ausztráliában alig több mint kilencezren választottak maguknak új hazát. Közvetlen szomszédunk is kitett magáért: Ausztria tizenkilencezer menekültnek lett új otthona, de emigráltak magyarok ezrei Svédországba vagy éppenséggel Latin-Amerikába is. A szóban forgó, döntő részt ENSZ-adatokra támaszkodó statisztika 1989-ig titkosítva volt Magyarországon. Ez persze nem meglepetés.

Ebből az ENSZ-összeállításból kiderül az is, hogy az első állomás Ausztria volt, valamint Jugoszlávia. Már 1956 novemberétől megkezdődött e két országban összezsúfolódott emigráns tömegek továbbszállítása, mivel a menekültek nagy többsége nem akart a szomszédos országokban megállni: 1957 végéig új hazájába érkezett az Ausztriában nyilvántartásba vett menekülők túlnyomó része, csaknem százhetvenezer honfitársunk. Elképesztően, tragikusan magas szám. Az 1956-os magyar exodus volt a legjelentősebb menekültáradat Európában a második világháború vége és az 1990-es évek eleje (a délszláv háborúk kitörése) között a kontinensen.

Magyarország reputációja a nyugati világban talán ekkor volt a legjobb: a nyugati híradások szó szerint hős, áldozatokat is vállaló nemzetként mutattak be bennünket. Nem véletlenül. Miután nagypolitikai értelemben úgyszólván teljesen reménytelen volt egy kis ország harca a gigantikus Szovjetunióval szemben, a kommunizmussal hősies harcot vívó magyar forradalmárokra a Lajtán túli polgárok felnéztek. A leegyszerűsített definíció szerint ugyanis a magyarok a szovjet világbirodalom sokszoros túlereje ellen lázadtak fel.

Mindenesetre a menekült tömeg integrálása a nyugati társadalmakba nagyon eredményes akciónak tekinthető, és jelentős anyagi ráfordítással valósult meg: folyó áron számolva több mint egymilliárd dolláros végösszegű volt a projekt – olvasható az ENSZ korabeli feljegyzéseiben.

Az anyagiak mellé társult még a nyugati társadalmak szimpátiája is. „A korábbi elzárkózást és idegenkedést például Svájcban felváltotta egy rokonszenv- és együttérzés” – mesélte nekem erről Áron G. Papp svájci gazdasági szakértő, aki 1956-os szülők Zürichben született gyermeke. A szakember hangsúlyozta: 1956-57-ben Svájcban megtiszteltetésnek vették a magyar szabadságharcosokkal való találkozást, hiszen a korabeli tudósításokból látták, hogy Magyarország heroikus, de tragikus küzdelembe fogott a szabadságért.
A magyar menekültek „ideális” csoportként jelentek meg: nagyrészt fiatal, egészséges, jól képzett, egyedülálló férfiakról volt szó, akiket szinte azonnal munkába lehetett állítani. Másrészt beilleszkedésüket az is nagyban elősegítette, hogy éppen a nagy gazdasági prosperitás kezdetén, a munkaerő iránti fokozódó kereslet idején érkeztek Nyugatra.

Jogos az állandóan felmerülő kérdés, hogy valóban többségében értelmiségiek, az ország krémje hagyta maga mögött Magyarországot a forradalom leverése után? A rövid válasz: igen. Szociológiai értelemben gyakorlatilag távozott a magyar értelmiség színe-java: ez alatt elsősorban a magasan képzetteket lehet érteni – orvosokat, mérnököket, közgazdászokat és szakképzett munkásokat, valamint az egyetemistákat, vagyis az értelmiségi utánpótlást. Példának okáért nem véletlenül hangzott el az Egyesült Államok szenátusában a következő mondat, amely az amerikai földön letelepült magyarokra vonatkozott: „Ez a legjobb minőségű bevándorló csoport, amely valaha is az Egyesült Államokba érkezett.” Ha a számadatokat nézzük, akkor a fizikai és mezőgazdasági dolgozók száma háromszorosa volt a szellemi dolgozókénak, de nem élősködőkről volt szó, honfitársaink a szabad életet, az értelmes munkát választották.

Kétségtelen, hogy nem minden emigráns magyar találta meg a számítását, és nem mindenki boldogult úgy, ahogyan elképzelte. A túlnyomó többség azonban igen, és az 1956-os „magyar példa” éppen azt bizonyította szemléletesen, hogy a menekültek befogadása kezdetben ugyan pénzügyi és szociális terhet jelenthet a befogadó országnak – ám ez a nagylelkű gesztus hosszú távon kifizetődött.