1956

A forradalom óta eltelt ötvennyolc év, és még egyetlenegy igazán nagy és kiemelkedő irodalmi, filmművészeti vagy képzőművészeti alkotás sem született a kommunizmus elleni magyar szabadságküzdelem legnagyobb történéséről. Forradalmunknak világpolitikai jelentősége volt, a magyar nép hősi harcot folytatott a világ egyik legerősebb hadseregével, és mégsem akadt eddig egyetlen alkotó sem, aki méltó módon más nemzetek jelentős és magasztos történéseihez hasonlóan például filmre vitte volna a mi függetlenségi harcunkat. Pedig az ötvenes évekből lenne miből meríteni: koncepciós perek, halálos ítéletek, ávós terror, kitelepítések, internálótáborok, bebörtönzések és betetőzésül a nép felkelése. Egy nemzet kelt fel az idegen elnyomás és a kíméletlen diktatúra ellen, harcoltak a pesti srácok, az egyetemisták, a munkások. A vidék Magyarországa, Erdély magyarsága is a forradalom mellé állt. A hősies harcokban fogalommá vált a Magyar Rádió ostroma, a Corvin-köz, a Köztársaság tér, a Széna tér, a Móricz Zsigmond körtér, a Baross tér, a Blaha, a Klinikák, a budai vár és a sortüzek közül a legkegyetlenebb, a Kossuth téri vérengzés.

Ami engem máig foglalkoztat, az a Kossuth téri mészárlás és a Köztársaság téri pártház ostroma körüli homály, ködösítés, pedig jó lenne már megtudni az igazságot. Jó lenne már tudni, hogy miért kellett október 25-én a Parlamentnél összegyűlt békés és fegyvertelen emberek közül csaknem ezer embernek meghalnia, több száznak megsebesülnie. Miért történt ez? Kinek, kiknek a parancsára lett a véres csütörtök? A Köztársaság téren a pártházat védő ávósok miért lőtték halomra az embereket? Kik adtak parancsot arra, hogy a sebesülteket hordágyon szállító mentősöket géppuskatűz alá vegyék, és miért következett be a feldühödött tömeg népítélete? Obersovszky Gyula Igazság című lapja adott először hírt a Parlament előtti vérengzésről: „Október 25-én az ÁVH-s pribékek fél 11 és fél 1 óra között vérfürdőt rendeztek a fegyvertelen budapesti dolgozók tízezrei között, akik azért vonultak a magyar Parlament elé, hogy ország-világ fülébe kiáltsák: Nem vagyunk fasiszták!, Nem vagyunk banditák!, Nem fosztogatunk!, Hazudik a rádió és tollnoka, Kalmár György!”

Milyen ismerősek ezek a szavak? Hányszor hallottuk ezeket a jelzőket – most már a jobboldaliak ellen – a kommunisták szellemi örököseitől, a balliberálisoktól a rendszerváltás óta? Nos, a parlament előtti vérengzésről sem a Szabad Nép, sem a Magyar Rádió nem ejtett egy szót sem. Nem véletlen. Két élő tanú így emlékszik erre: az Ötvenhat ötven éve című könyvben Nagy József iparművész, aki fehér ballonban egy szovjet tank tetején tartotta a nemzetiszínű zászlót – ez a fotó bejárta a világsajtót –, ezt mondta:
„A Parlamentből is lőttek. Ez a körkörös mészárlás fél óráig is eltartott.

A katona csak parancsra lő. De ki volt a legfőbb tisztségviselő ekkor a Parlamentben, aki a tüzelésre adta a parancsot?”

Ágh István költő is az Országház előtt volt. Hulló levelek vére című visszaemlékezésében ezt írta: „Félrenéztem és fölrobbant a Kossuth tér… Csak nehézfegyverek össztüze tehette, ami történt… Búvóhelynek képzeltem a Rákóczi-szobrot, elűztek onnan a hullák… Bal combomban villamos ütés fekete zsibbadása… Teherautókkal szállítottak fekve a platón… Hordágyról néztem végig a téren… Mint körvadászat után!… Haldoklók ették a földet, kapaszkodtak a gyep gyökérzetébe.” Ennek a sortűznek sem lett felelőse, ismeretlenek maradtak a tettesek.

Valakik titkon vagy nyíltan még mindig akadályozzák, hogy kiderüljön az igazság, 1956 igazságai. Wittner Mária, Mádl Dalma, Jókai Anna és Kubik Anna szeretné, ha a még élő ötvenhatosok kívánságának megfelelően a hatvanadik évfordulóra felállítanák a forradalom és szabadságharc központi emlékművét az egykori Köztársaság, ma II. János Pál pápa téren. Máris óriási felhördülés indult el a balliberális értelmiség soraiban. Például Rainer M. János történész így vélekedett: „Elképesztő és orbitálisan szerencsétlen az elképzelés”, mivel a Köztársaság téri pártház ostrománál 1956. október 30-án leszámolásra és lincselésre került sor. Ennek áldozatai leginkább kis pártfunkcionáriusok és besorozott kiskatonák voltak, s ez a forradalom kínos szégyenfoltja.

Szerintem sem jogszerű a nép forradalma alatt a népítélet, bár tudjuk, hogy az ávéhások és a politika komisszárjai milyen súlyos bűnöket, gyilkosságokat követtek el a nép ellen. De azért az nem jó, ha történészek, politikusok összemossák a tettesek és az áldozatok cselekedeteit. Ezzel ötvenhat történésének lényegét hamisítják meg, amivel immár ötvennyolc éve kísérleteznek. Egy epizód rávetítése magára a forradalomra nemcsak hiba, de bűn is. Ilyen megközelítés szerint csak a pártházat védő egykori ávós „hősökre” szabad ott emlékezni.

Remélem, megépül ott az ötvenhatos forradalmárok emlékműve, és lesznek nagy művek 1956-ról. Már csak azért is kötelességünk ez, mert a világ nagyjai, köztük két francia Nobel-díjas író is, csodálták Magyarországot. Francois Mauriac így ír: „A megszelídíthetetlen Magyarország megmutatja a világnak, hogy a történelem irányát meghatározhatja a leggyengébbek akarata is, akkor, amikor az erősebb állandóan embertelen. Az emberiség történelme elítéli az embertelenséget.” Albert Camus pedig így: „A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.”