Vélhetően az sem lendített lényegesen a harci kedvükön, hogy amikor kibontakoztak a lanyha hullámokat fedő könnyű ködből, a hadigályákon álló törökök szó szerint kiröhögték őket. Valljuk meg őszintén, esélyük pont annyi volt, mint lehetőségük, választásuk. Ha mennek, ha maradnak – ott és akkor nézve: szinte egyre megy. Hiszen az ellenség három éve, 1453-ban az akkori világ legerősebb városát, Bizáncot vette be és pusztította el. Nem olybá tűnt, hogy pont egy rommá lőtt magyar végvár állja útját a gyilkos özönnek.
Mit tehettek mást, felcsatolták kardjukat, kezükbe fogták buzogányukat, számszeríjukat, beszálltak apró csónakjaikba, majd a tenyerükbe köpve, evezőt ragadva nekifeszültek a haboknak. A folyam úgy sodorta őket a túlerejű muzulmánok felé, mint holmi túl méretes és tehetetlen dióhéjakat, amelyben halálra szánt emberek kuporogtak. Talán közben imádkoztak, esetleg azt latolgatták, hogyan végzik: leszúrva vagy nyeletlen bárdként elmerülve.
Amikor odaértek, fölugrottak az összeláncolt gályákra – s egy életem, egy halálom alapon a sarokba szorított ember metódusa szerint tanították móresre azokat, akik az imént még kacagtak rajtuk. Abban az időben nem az „előre” hanem az „utánam” divatozott: a sok ütközetben edződött Hunyadi János országos főkapitány maga járt az élen, személyesen taszigálta vízbe, szúrta és ütötte az ellent. Nyomában ott csépelt mindenki, aki számított, aki nemzetiségre tekintet nélkül eljött, hogy szembenézzen az európaiak életét, vagyonát, családját fenyegető veszedelemmel.
Írjuk le újfent: a mieink a támadókhoz képest nagyon kevesen voltak. S tegyük hozzá rögvest, azzal, hogy áttörték a folyami zárat, még nem győztek, pusztán annyit értek el, a folyón utánpótlást lehetett szállítani a végelgyengülés határára jutott vár oltalmazóinak.
A törökök a sokk után újabb rohamot szerveztek. Szilágyi Mihály várkapitány Nándorfehérvár kincseit hajóra rakatta, és sógora, Hunyadi is úgy vélte, az erődöt tovább tartani nem lehet: a lőpor elfogyott, a magyarok, szerbek, bosnyákok, külhoni segítők erejük végére értek, a turbános népség létrák nélkül mászott fölfelé a kőrakásokon. S ekkor egy nevesincs vitéz, talán egy asszony vagy fiatal diák, más nem lévén, égő szalmacsutakot hajított a leengedett kapun befelé özönlő hadra. S láss csodát, az egymásba torlódott tömeg könnyű ruhája lángra kapott – aki imént kegyelmet nem ismerőként tört előre – most, a lángtengert látva visítva mutatott hátat.
Abban, hogy a tűz ilyen pusztítóra sikeredett, talán szerepe volt a kéményhatásnak – de ezt inkább magyarázzák a fizikusok. A lényeg egy: a török eltakarodott az omladékok alól.
Eltakarodott, de nem ment el. Továbbra is ott táborozott a síkon és keményen lőtte a várat. A túloldalon az eseményeket látva Kapisztrán Szent János keresztesei csónakba szálltak, átkeltek és elfoglalták az egyik ágyúállást. Hunyadi kiabált, ne tegyék, végük lesz – de nem hallgattak rá. S ami könnyelműség máskor vesztet hoz – az itt a dicsőség órájává lépett elő. Az idős hadvezér Kapisztrán után ment, s pokoli meglepetésként saját ütegeit fordította a támadó janicsárok és szpáhik ellen. Véres massza – úgy tartják, ez lett belőlük.
A történelem nem kívánságműsor vagy szimpla matek. Az elszánás és a hit gyakorta képes csodákat tenni – ez az egyik legfőbb üzenete 1456. július 22-nek.