„Számunkra minden magyar ember egyformán értékes”

– Honnan jött az érdeklődés a nemzetpolitika iránt? A történelem, illetve a végzettség, vagy esetleg a családja határon túlra nyúló gyökereiből?

– A történelem szeretete mindig is meghatározó volt a családunkban, és határon túli vonatkozásaim is vannak: a Szombathely melletti Kisunyomban nevelkedett dédapámat – persze családjával – rendőrként, az 1938-ban visszatért Kassára, majd 1941-ben Zentára helyezték –, innen 1944-ben menekültek vissza Szombathelyre, s ezekről az évekről sok történet maradt fenn a családi legendáriumban. Anyai nagyapám pedig a sárbogárdi gimná­zium tanáraként az 1956-os forradalomban való részvételéért – diákjait védte – Kistarcsára került internálótáborba, majd a rendszerváltást követően Sárbogárd első szabadon választott polgármestere lett. Ha úgy tetszik, ő volt az első mentorom. Ugyanakkor már egészen fiatalon foglalkoztatott, hogy sok esetben az ország és a nemzet határai nem esnek egybe, ezért a Szegedi Tudományegyetem történelem szakát választva próbáltam minél több tudást magamba szívni ebben a témakörben is.

– S aztán hirtelen rábukkant egy álláshirdetésre, amelyben helyettes államtitkárt kerestek…

– A doktori képzést 2009-ben fejeztem be, s egy évre rá alakult meg az Országgyűlésben a Nemzeti összetartozás bizottsága, ahová munkatársakat kerestek. Két évvel később már a bizottság titkárságát vezettem, s közben első kézből szerezhettem tapasztalatokat a határon túli magyarságot érintő összetett kihívásokról, és rengeteget tanultam akkori és mostani felettesemtől, második mentoromtól, Potápi Árpád Jánostól, akire tudása és embersége miatt azóta is felnézek. Vele érkeztem a Nemzetpolitikai Államtitkárságra 2014-ben, ahol másfél évig a kabinetfőnöki teen­dőket láttam el. A munka alapvetően szervezésből, koordinációból, illetve a szakmai anyagok előkészítéséből állt – azaz mindig egy órával az államtitkár előtt érkeztem és eggyel utána távoztam, közben folyamatosan igyekeztem újabb ismeretekre is szert tenni. Végül 2016. január 1-jével neveztek ki a területért felelős helyettes államtitkárrá.

-  Milyen a munkamegosztás, mivel telik most egy munkanapja?

-  A mostani feladatok főleg „terepen” zajlanak. Ha úgy adódik, akkor akár heti két-három napot is a külhoni régiókban töltök, nem elhanyagolva az irodai munkát, a főosztályok irányítását. Ezt a tempót egyrészt csak úgy lehet bírni, ha az ember hivatásként tekint arra, amit csinál, másrészt felettébb hálás feladat, mert a találkozások során rengeteg pozitív élményben van részem. Államtitkár úrral úgy egyeztünk meg, hogy én viszem a hozzám közelebb álló témákat, mint például a Kárpát-medencei ifjúságot és a diaszpórát érintő ügyeket, ő pedig alapvetően a rendszer működtetésével, a nagyobb Kárpát-medencei támogatási feladatokkal, illetve a tematikus éveinkkel foglalkozik.

-  Említette, hogy sokat tanult ezek alatt az évek alatt, mit tart a legfontosabbnak?

-  Hogy a dolgok nem feltétlenül csak feketék vagy fehérek, s hogy egy-egy döntés mögött jóval több egyeztetés és háttérmunka van, mint amennyi egy külső szemlélő számára látható. Egyébként ezt is Potápi Árpádnak köszönhetem, aki a szakmai tudásának átadása mellett többször fékezte hevesebb vérmérsékletemet, amikor én már döntöttem volna. Ő bukovinai székely származású – amire nagyon büszke –, tehát ha mond valamit, akkor annak súlya van mindenki számára. Ezt is gyorsan megtanultam.

-  Szépen emelkedett a ranglétrán az elmúlt hét évben – el tudja magát képzelni államtitkárként, miniszterként?

-  Jelenleg nagyon jól érzem magam a beosztásomban, örömmel jövök be minden reggel dolgozni vagy indulok el határon túlra hajnalban. Sosem gondoltam, hogy lehetőségem lesz nemzetemet ilyen formában szolgálni, s ezért kimondhatatlanul hálás vagyok a feletteseimnek. Bár, ha most jól meggondolom, az ajtóra szánt névtáblámat először sikerült elírni, azon államtitkári titulus szerepelt. Államtitkár úr azt mondta, tegyem csak el, hátha jó lesz még egyszer.

-  S lássuk a dolog fordítottját is: ha holnap megszűnne az államtitkárság, milyen irányban indulna tovább?

-  Nem vagyok a székhez hozzászögelve, s tudom ez nem nyugdíjas állás. A doktori fokozat megszerzése után sem szakadtam el a tudományos pályától: jelenleg is óraadó vagyok egy főiskolán. S úgy látom, hogy egy jól megválasztott szakmával is kitűnően lehet boldogulni. Tanulni sosem késő!

-  Család, gyerekek?

-  Sajnos, ilyen szempontból – egyelőre – rossz példa vagyok a nemzetpolitika tekintetében – hiszen minél több magyar gyermek születik a Kárpát-medencében, mi annál erősebbek vagyunk –, mert családom, gyermekeim még nincsenek. Jelenleg a munkám, a hivatásom tölti ki az életem. Ahogy Csepreghy Nándor miniszterhelyettes úr is mondta a Magyar Hírlapnak korábban, ez nem egy nyolcórás állás. Hétfőtől vasárnapig komoly távokat kell megtenni, amit minden esetben magam vezetek le, legyen az Kassa, Munkács vagy éppen Ojtoz. Ha mindezeken túl sikerül kiszorítani egy kis szabadidőt, akkor azt általában történelmi könyvek olvasásával töltöm. De néha jut idő egy-egy koncertre is a barátokkal. Szüleim vidéken élnek, ha tudom, meglátogatom őket és a Lina névre hallgató golden retrie­- verünket is elviszem sétálni. Nálunk a kutya egyben családtag is. Nagyon jó dolga van.

-  Volt olyan pont, amikor úgy gondolta, feladja?

-  Munkából kifolyólag soha. Persze mindig vannak nehezebb pillanatok. Tavaly azonban egy betegség ejtett gondolkodóba: az év végén kórházba is kerültem két hétre. Akkor, hívőként elgondolkodtam, hogy ezt most isteni jelként kellene-e értelmeznem, de szerencsére szövődmények nélkül felépültem.

-  Mi a legjobb a munkájában?

-  Ugyanaz, ami nehézzé is teszi: az állandó utazás, a távoli magyar közösségek felkeresése, ahol egészen megható dolgokkal találkozik az ember. Ez egy nagy jutalom, hogy személyesen is megtapasztalhatom a 21. századra világnemzetté vált magyarság mindennapjait a Kárpát-medencében és a diaszpórában egyaránt. Hatalmas élmény látni azt, hogy nemzettársaink közül sokan, akik a világháborúk, az ’56-os forradalom után menekültek el, vagy a 60-as, 70-es években disszidáltak, szabadidejüket és pénzüket nem kímélve magyar házakat hoztak létre, templomokat építettek, hogy megőrizzék identitásukat, és egyben tartsák a magyar közösséget. És hála a 2010-ben elindult kormányzati munkának ez a kapocs egyre erősebb az anyaország és külhoni közösségek között. Úgy vélem, hogy a határainkon kívül élő nemzettársaink sok esetben nekünk is példát tudnak mutatni hazaszeretetből.

-  Mi volt a legszebb élménye?

-  Hadd hozzam ide a legutolsó, november végi kárpátaljai utamat, amikor két magyar líceumot látogattunk meg – a Karácsfalvi Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceumot, illetve a Tiszapéterfalvi Református Líceumot – mindkét helyszínen egészen elérzékenyültünk annak a szeretetteljes műsornak a láttán, amellyel fogadtak minket; illetve, hogy egy távolabbi helyszínt is mondjak, csodálatos volt az egyik legkisebb magyar közösség, az uruguayi meglátogatása, ahol a harmincas évek óta több ezren szilárdan tartják magyarságukat, működtetik a magyar házat, a vendégkönyvben olyan emberek bejegyzései­vel, mint Puskás Öcsi. Montevideóban pedig helyi érdeklődőkkel töltöttük meg az ország nemzeti színházat a XIII. Dél-Amerikai Magyar Néptánctalálkozó alkalmából. Szintén meghatározó élmény volt, mikor Wass Albert egyik fiának, Miklósnak adtuk vissza magyar állampolgárságát, hiszen 1943-ban Kolozsvárt született. A diaszpóra egyébként is a szívem csücske.

-  Amennyire én tudom, maga a diaszpóra sem volt mindig egységes…

-  Van egy mondás, amit már többször hallottam: ahol két magyar van, ott van három szervezet és négy vélemény. Mi nem határokban és nem politikai törésvonalakban, hanem nemzetben gondolkodunk. Nem a mi dolgunk igazságot tenni, számunkra minden magyar egyformán értékes, fontos, akár a vészkorszak, akár a háború, akár a kommunizmus elől menekült külföldre, akár 1990 után, gazdasági megfontolásból: egy magyart sem zárhatunk ki a közösségből, mindet igyekeznünk kell megtartani. Számunkra az a fontos, hogy könnyebbé tegyük identitásuk megőrzését: tudatában kell lennünk, hogy e csoportoknak más és más a viszonyulásuk az anyaországhoz, és – már csak generációs különbségek miatt is – másra van igényük. Előbbieknek, az idősebbeknek fontosabb például a személyes kapcsolat, a rendezvények vagy épp egy kézzelfogható magyar újság. Utóbbiaknak a technika vívmányai, például az internet révén több lehetőségük van kapcsolatot tartani a Kárpát-medencével, és mobilabbak is, könnyebben ülnek repülőre. Őket leginkább a gyermekeiken keresztül lehet bevonni a közösségi életbe, például a hétvégi magyar iskolák fejlesztésével.

-  És mi a helyzet az itthoni meg­- osztottsággal?

A nemzetpolitika a kormányzat egyik legsikeresebb szakpolitikai területe 2010 óta. A parlamentben minden frakcióval rendelkező párt egyetért, hogy az elkezdett munka fontos, ebben megtaláltuk a nemzeti minimumot. És egy nagy adósságot is törlesztettünk az állampolgársági törvény módosításával, az egyszerűsített honosítás bevezetésével. Kézzelfogható eredményeink vannak, főleg az azt megelőző időszak szégyenteljes eseményeit elnézve. Létrejött a nemzetpolitikát működtető jogszabályi környezet, az intézményi struktúra. Jól és kiszámíthatóan működik a támogatási rendszer. A nemzetpolitika fókuszában 2014 óta a szülőföldön való boldogulás áll. Az utóbbi években a Magyar Állandó Értekezlet zárónyilatkozata is teljes összhangban készül. A Parlament Nemzeti összetartozás bizottságában is mintha kevesebb lenne a vita, a kérdés az utóbbi időben a bizottsági meghallgatások alkalmával.

-  Milyen jogos vagy méltatlan kritikákkal találkozott az elmúlt hét évben?

-  Javítani és tenni természetesen mindig van mit, hiszen a nemzetépítés hosszú távú feladatokat ró az anyaországra és a mindenkori magyar kormányra. A kritikákat természetesen meghallgatjuk, megvizsgáljuk, és ha a magyarság érdekeit szolgálják, akkor természetes javítunk amin kell. Mindazonáltal biztatóak a sikerek, a 2010-ben megkezdett munkának és megnyíló lehetőségeknek köszönhetően pedig nemrég letette állampolgársági esküjét az egymilliomodik új magyar állampolgár. Ennél konkrétabb üzenetet szerintem nem szükséges megfogalmazni.

-  A végtelenségig azért nem bővíthető az állampolgárok köre, mennyi „tartalék” van még a magyarságban?

-  Itt a Kárpát-medencében él úgy 12,5-13 millió magyar, a diaszpórában még 2,5-3 millió, szerintem nincs akadálya, hogy tovább növeljük az új állampolgárok létszámát. De nem is a szám a lényeg: hanem hogy a külhonban élő magyar nemzettársaink száz év után is kitartanak, őrzik magyarságukat, nyelvünket, kultúránkat, nekünk pedig segítenünk kell, s kiterjeszteni a lehetőségeinket, lehetőségeiket amennyire csak lehetséges, hogy „a jövőt a Kárpát-medencében magyar nyelven írják”.