„Mindig a család marad az A terv”

– Lefutotta a maratont, gratulálok!

– Köszönöm, hihetetlenül felemelő élmény volt. Nagyjából húsz éve tervezem, hogy teljesítem a távot. Aki futott már, az tudja, hogy a maraton végén, a célnál, a beérkezőknek egy speciális nejlont terítenek a hátára, nekem talán ez volt a csúcspont. Akkor éreztem: ezt én tényleg megcsináltam. A gyerekeim is együtt futottak velem az utolsó pár száz méteren, egészen katartikus élmény volt a célba érés örömkönnyekkel, ahogy kell. Attól rettegtem egyedül, amire szinte mindenki figyelmeztetett a verseny előtt, vagyis, hogy harminc kilométernél olyan lesz, mintha lehúznának egy falat, és onnantól minden megtett métert duplaannyinak érez az ember. Végig ezen görcsöltem menet közben, de nem tapasztaltam ilyesmit, pszichésen inkább az utolsó három kilométer volt nehéz.

– Hogyan zajlott a felkészülés?

– Már az elején óriási löketet adott, hogy Monspart Sarolta tájfutó vállalta a felkészítésemet, ami nagyjából fél évig tartott. Kaptam egy nagyon szigorú edzéstervet, amit elég tisztességesen betartottam. Minden hétvégén le kellett adni Saroltának, hogy mit teljesítettem, ebben pedig nyilván nem hazudik az ember. Ez olyan kontrollt jelentett számomra, hogy előfordult, éjszaka vagy hajnalban indultam el futni. A maraton komoly próbatétel az ember számára, egyben hihetetlenül izgalmas cél, aminek az eléréséért mentálisan és fizikailag is meg kell küzdeni. Ráadásul nem egyedül készültem, ez is sok erőt adott.

– Változtat valamit az ember személyiségén egy ilyen próbatétel?

– A maratonfutásnak éppen az az izgalma, hogy valahol az emberi és az emberfeletti határán lebeg. Most, hogy már teljesítettem, persze nem is tűnik olyan soknak az a negyvenkét kilométer, de ez azért mégiscsak egy olyan teljesítmény, amihez már komoly akaraterő és elhatározás kell. De talán nem is önmagában a cél elérése érdekes, hanem az út, ami odáig vezet és persze a verseny. Nagyon jólesett a kapott támogatás, többen irigykedtek is rám, hogy mennyien szurkolnak nekem. Amikor éppen elcsüggedtem volna, nagyon sokat jelentett, hogy állt ott valaki egy táblával, amire az volt írva, hogy fuss, Kati, fuss! Nagyon klassz érzés volt! Nem az államtitkárt biztatták, hanem az anyukát, családtagot, barátot, futótársat.

– Rátérve az életútjára, jogász és közgazdász végzettséget szerzett, és sokat tanult külföldön is. Milyen út vezette a politikusi pályára?

– Orvos családban nőttem fel, ezért eleinte egyértelműnek tűnt, hogy én is ezt a pályát választom. Édesanyám azonban lebeszélt róla. A matematika és a diplomácia viszont mindig nagyon érdekelt. Ezen belül is konkrétan az, hogy hogyan lehet tárgyalásos úton, a hagyományos diplomáciai eszköztárat használva jó kompromisszumra jutni. Illetve hogyan lehet elérni a célokat úgy, hogy az ember csak annyit adjon fel, amennyit feltétlenül muszáj. Szerencsém is volt, mert kiskoromtól kezdve tudtam nyelveket tanulni, ösztöndíjjal külföldre is mehettem, így Franciaországban és az Egyesült Államokban is tanulhattam. Pályakezdőként a Külügyminisztériumba kerültem, majd később jött a nagy váltás, amikor a humántárcához mehettem kabinetfőnöknek Balog Zoltán miniszter úr hívására. A külügyhöz képest, ami kissé talán elszigetelt, belecsöppentem a mindennapi valóságba, hiszen oktatással, egészségüggyel, sporttal, kultúrával, szociális ügyekkel, családpolitikával foglalkoztam. Innen „redukálódott” a munkám a család- és ifjúságpolitikára.

– Mára nem ritka, hogy nők vezető pozícióba kerülnek, önről azonban tudni lehet azt is, hogy nagy családja van, három gyermek édesanyja. Hogyan tud egy nő helytállni a politikai színtéren, ahol jellemzően inkább a férfias tulajdonságok visznek előre?

– Úgy érzem, hogy nőként nem kell és nem is szabad elkezdeni férfiként viselkedni egy ilyen helyzetben. Ez biztosan nem hoz tartós sikert, ahogyan egy férfinak sem állna jól, ha női tulajdonságokat próbálna felvenni. Természetes módon van különbség a két nem között, például, hogy milyen oldalról közelítünk meg egy-egy problémát, milyen a hozzáállásunk, milyen megoldásokat keresünk. Ezért egyáltalán nem baj, még a politikai pályán sem, ha egy nő érvényesíteni tudja a sajátos női tulajdonságait, amivel sokkal eredményesebb lehet. Természetesen szükség van a közéleti, politikai munkában határozottságra és bizonyos értelemben vett kegyetlenségre is, ami nem mindenkinek való. Sem férfinak, sem nőnek. Igaz az is, hogy sokszor olyan döntéseket is meg kell hozni, ami néha fájó. Ám ez nemcsak a politikára, minden vezetői pozícióra igaz. Akármennyire vágyna az ember arra, hogy a környezete szeresse, valószínű, hogy ezt elsősorban a családjában kell keresnie.

– A 2010-ben felállt kormány egyik fő feladatának tekinti a családok előtérbe helyezését, ennek érdekében pedig számos intézkedést is tesz. Ennek része, hogy olyan feltételeket teremtsen, hogy az édesanyáknak ne kelljen választaniuk család és karrier között. Arra, hogy a kettő egymás mellett megfér, ön is élő példa. Valóban működhet együtt a kettő teljes értékűen?

– Lehet, hogy van erre egy üdvözítő recept, én nem ismerem, de ha valaki igen, akkor ossza meg velem! Nem tudom, hogyan lehet igazán jól csinálni. Abban hiszek, törekedni lehet arra, hogy többé-kevésbé egyensúlyban legyenek a dolgok, de ezzel a kihívással én is nap mint nap megküzdök. Nem hiszek a szuperanyákban és a szupernőkben, akik az életük minden területén stabilan százszázalékos teljesítményt nyújtanak. Ilyen nincs, az pedig csak frusztrációt szül, ha az ember ilyen irreális elvárásokhoz próbálja igazítani magát. Lehet nagyjából jól csinálni, ebben pedig egy családban a gyerekek mindig nagy segítséget nyújtanak. Olyan jól tudnak alkalmazkodni bármilyen élethelyzethez, amire egy felnőtt nem képes. Ők minden szituációból a lehető legtöbbet tudják kihozni, mintha lenne valamilyen eszközük, amivel mindenből kinyerik az esszenciát. Szerencsére a gyermekeink nyolc és tizenhárom év között vannak, ezért ők még kikövetelik maguknak a figyelmet, nem mondanak le rólam. Így pedig nem is kerülhetnék abba a helyzetbe, hogy elfelejtsek jelen lenni a családomban. Ami persze nemcsak a gyerekeket jelenti, hanem a férjemet, a szüleimet és a testvéremet is. Fantasztikus lehetőség, hogy megadatik, hogy így együtt lehetünk, ezzel élni kell. Sok ugyan a munkakörömből adódó feladat, de protokoll rendezvényekre például a legritkább esetben megyek el, még akkor is, ha a kapcsolatépítés szempontjából ez hasznos lehetne. Az első számú helyem a családomban van, remélem, ez nem is fog változni.

– Mi ennek az élethelyzetnek a kohéziós ereje?

– Ami az egészet összetartja és előreviszi, az a szeretet és a bizalom, bármennyire közhelyesen is hangzik. Ezek segítenek akkor, amikor nehezebb helyzetek adódnak. Nyilván egy férfinak sem olyan könnyű elfogadnia, hogy nemcsak egy karrier van a családban, hanem kettő, aminek következménye az is, hogy a család körüli feladatokon is egyenértékűen kell osztozni. A férjem elfogadta ezt, és maximálisan támogat. Fontos az is, hogy az ember önazonos legyen. A képhez hozzátartozik, hogy hat éven át csak a gyermekeinkre, a „családi tűzhelyre” fókuszáltam, egyáltalán nem foglalkoztam a közélettel. Fantasztikus évek voltak, semmiért nem cserélném el, teljesen feloldódtam ebben az élményben. De igaz az is, hogy a végén már azt éreztem, megbolondulok, ha ezt nekem így kell továbbcsinálnom, muszáj olyan kérdésekkel, feladatokkal foglalkoznom, amelyek egy hatéves gyermeknél érettebb partnereket kívánnak. Akkor egyértelmű volt a váltás. Tehát önazonosság alatt azt értem, hogy amikor megvan az igény az emberben a változásra, akkor meg is tudja azt tenni jó lelkiismerettel. Nagyon becsülöm azokat a nőket, akik képesek így élni, így azokat is, akik az anyaság élethivatását választják. Azt hiszem, a kiegyensúlyozottság a kulcs. Hogy tiszta lelkiismerettel tudjunk a gyermekeink szemébe nézni: ezeket a döntéseket hoztam, mert úgy gondoltam, hogy így tudlak kiegyensúlyozottan felnevelni.

– Nehéz döntések voltak ezek az ön számára vagy adta magát a helyzet?

– Nagyon nehezek! Mielőtt 2010-ben elkezdtem a Külügyminisztériumban dolgozni, Németországban éltünk egy erdő közepén. Olyan házban laktunk, ahol ha reggel futni mentem vagy a gyerekekkel sétálni indultunk, jó eséllyel őzeket, szarvasokat, nyuszikat láttunk, erdei szamócát szedtünk, és harapni lehetett a hegyi levegőt. Egyszóval idilli volt. Aki meglátogatott minket, azt mondta, olyan fantasztikus helyen élünk, hogy innen már sosem fogunk hazamenni. Tényleg mesébe illő volt. Aztán megtalált a lehetőség, hogy Martonyi miniszter úr kabinetjének tagjaként dolgozzak a magyar uniós elnökség alatt, és bár nehéz volt emellett dönteni, mégis így történt. Nehéz élethelyzet volt, mert hazaköltöztem a három gyerekkel, a férjem pedig még fél évig kint maradt, de megoldottuk a dolgot. Azóta több ilyen helyzet is volt, és a döntés soha nem egyszerű. Rettentő szerencsésnek tartom magam, mert van választási szabadságom, vagyis nem megélhetési kérdés, hogy dolgozom-e vagy sem. Így az A terv mindig a család marad, nincs rajtam egzisztenciális kényszer, és ez hatalmas ajándék, keveseknek adatik meg.

– Sokat érintkezik fiatalokkal, hiszen a munkájának ez is része. A családpolitikának pedig az egyik legnagyobb szlogenje, cél, hogy a vágyott gyermekek is megszülessenek. Mit tapasztal, mi okozza a fiatalokban a vívódást?

– Mindenkinek ajánlom, hogy nézze meg a moziban a Sohavéget-nemérős című filmet. Generációs történet, nagyon szerethetően mutatja be a fiatalabb korosztály aktuális problémáit. Ezek közül is hangsúlyosan a párkeresés nehézségeire fókuszál. A mai fiatalokra egyszerű azt mondani, hogy már nem olyanok, mint mi, a kütyük világában élnek, más nyelvet beszélnek, és ezzel le is van tudva. A helyzet nem ilyen egyszerű, a film is éppen arra mutat rá, milyen szerethető ez a generáció, nem is áll olyan távol tőlünk. A vágyaik alapvetően ugyanazok, ezek nem változnak, a szeretetéhség ugyanúgy megvan egy tizennyolc-húsz éves emberben, mint ahogyan annak idején bennünk is volt. Azt pedig természetesnek tartom, hogy ezeket az igényeket már egy kicsit másképp elégítik ki, ez a változó világ velejárója. Optimista vagyok, mert Magyarországon hagyományosan összetartó családok vannak, és erre az Y, Z generáció is támaszkodik. A kütyük világa pedig egyúttal nehezítés is számukra, hiszen jóval nagyobb feladat ebben a hatalmas szabadságban megkülönböztetni az értékest az értéktelentől. A párkeresés pedig számukra is nehéz, de azt hiszem, ez sosem volt könnyű.

– Van példaképe?

– Vannak olyan emberek, akiknek az életéből vagy a munkásságából egyes elemeket követendőnek tartok. Ha egy konkrét személyt kell megneveznem, akkor a nagyapám jut eszembe, aki Ágasegyházán volt iskolaigazgató. Egy olyan, alig kétezer fős, Bács-Kiskun megyei településről beszélünk, amely az emberek többségének nem mond semmit. A nagypapám viszont pont azért tett nagy dolgokat, mert egy ilyen kis közösségben, egy alapvetően nem támogató közegben ért el hatalmas változásokat, amire a mai napig emlékeznek a helyiek. Az ágasi gyerekek például mindennap sportoltak, zenéltek, budapesti színházbérletük volt. Még a mai gyerekeken is érezni az ő szellemiségének a nyomát, a lénye hatással van a jelenre is. Nem kell mindig világrengető dolgokat véghezvinni, a nagypapámnak éppen abban rejlett az ereje, hogy az adott élethelyzetére koncentrált, a saját feladatából a legtöbbet hozta ki. Ez pedig pont elég. Az ő élete arra tanított meg, hogy minden feladatot el lehet úgy végezni, hogy az már önmagában karrier és siker legyen.

– Önmagát példaképnek tartja?

– Talán ez erős szó rám. Azért nem tudok vele azonosulni, mert olyan, mintha ebbe a szóba mindent bele akarnánk sűríteni. Vagyis választunk egy ideált, aki bármit csinál, az követendő valaki számára. Mindenkinek más az élete, ezért nem hiszem, hogy működő stratégia lemásolni azt, amit egy általunk etalonnak vélt ember csinál. Tanulni azonban mindenből és mindenkitől lehet. Az erényekből és a hibákból egyaránt. Az viszont fantasztikus hozadéka a munkámnak, hogy találkozom olyan fiatalokkal, akik megköszönik, hogy látnak maguk előtt egy mintát, ami bátorítja őket a családalapításra. Vagyis hogy van olyan alternatíva, ahol a gyermekvállalás és a gyermekekkel otthon töltött évek nem egyenlők azzal, hogy elszalad mellettünk a szakmai életút. Az ember huszonévesen nagyon fél attól, hogy az éppen beinduló karrierje véget ér, ha a család mellett dönt, annak idején én is tartottam ettől, mégsem így lett. Olyan visszajelzést tehát már kaptam, hogy az életemet látva megkönnyebbültek, lehet így is csinálni. És persze reménykedem abban is, hogy a saját gyermekeim is követhetőnek látnak bennem néhány tulajdonságot és a hibáimból is tudnak majd tanulni.