Tényleg létezett El Dorado?

Miután azonban átkutatták azt a tavat, ahol állítólag ez a pazar szertartás zajlott, a kutatók zavarba ejtően kevés bizonyítékot találtak a létezésére.

Juan Pablo Quintero-Guzmán, a világhírű bogotái Museo del Oro (Aranymúzeum) munkatársa egy új tanulmányban ismerteti a régészeti kutatás eredményeit, és kifejti, hogy az El Dorado mítoszát a 17. századi spanyol krónikás, Juan Rodríguez Freyle írta le, aki a mai Kolumbia területén található Guatavita-tónál a muisca nép által végzett koronázási szertartást írta le. Freyle szerint a törzsfőnökség örökösének hat évig kellett böjtölnie egy barlangban, mielőtt porított arannyal borították be, és egy arany tárgyakkal megrakott tutajon a tó közepére szállították.

„Az arany indián úgy tette meg az ajánlatát, hogy a tó közepén a lábai elé dobta az összes aranyat, amije volt – írta Freyle. – Erről a szertartásról kapták a híres El Dorado nevet, amely oly sok emberéletbe és gazdagságba került” – folytatja, utalva a nem létező aranyvároshoz vezető számos költséges expedícióra.

Kicsit tovább követve a fonalat, Quintero-Guzmán Sebastián de Belalcázar spanyol hódítónak tulajdonítja a bolondos aranyláz elindítását, megjegyezve, hogy ő volt az, aki először használta az El Dorado kifejezést egy hely megjelölésére, utalva a Guatavita-tó körüli területre. És bár a régészek már régen felhagytak bármely ilyen hely keresésével, van néhány bizonyíték arra, hogy az El Dorado-szertartás valóban megtörtént.

Például 1912-ben Hartley Knowles brit mérnök számos aranytárgyat és egyéb ékszert talált a tó fenekén, miután lecsapolták. Nemrégiben egy aranyszínű tutajmodell, amelyet egy helyi farmer fedezett fel 1969-ben egy közeli barlangban, az ősi szertartás legjobb szilárd bizonyítékává vált.

További bizonyítékokat keresve Quintero-Guzmán és kollégái olyan leletek után kutattak a Guatavita-tó környékén, amelyek arra utalnak, hogy ott rendszeresen tartottak nagyszabású szertartásokat. Meglepő módon azonban csak 157 kerámiatöredéket találtak.

Az a tény, hogy ezek az edények a jelek szerint az ősi alkoholos italt, a chichát tartalmazták, azt jelzi, hogy valóban használták őket a szertartások során, ugyanakkor a ritkaságuk arra utal, hogy „a rituális tevékenységek nem voltak nagyszabásúak” – írja Quintero-Guzmán.

Ezen eredmény alapján kifejti, hogy „nagyon kevés bizonyíték támasztja alá a rituális gyakorlatok folytonosságát [a Guatavita-tónál] a korai Muisca-korszaktól a gyarmati időszakig”. Ennek ellenére azonban ragaszkodik ahhoz, hogy „nem vonja le azt a következtetést, hogy az El Dorado-szertartás soha nem létezett”.

Magyarázatot kínálva azt találgatja, hogy az El Dorado-szertartás talán egyszer fordult elő, de nem volt visszatérő hagyomány. Minden valószínűség szerint a feltűnő eseményt egy törzsfőnök szervezte politikai feszültségek idején, valószínűleg azért, hogy demonstrálja dominanciáját riválisaival szemben, miközben az istenek kegyét is kereste.

„Miután a társadalmi-politikai rend stabilizálódott, a felajánlások folytatódtak a szent helyeken, például a Guatavita-tóban, csakhogy ez már nem az aranyember szertartása volt” – írja Quintero-Guzmán.

„Amikor a spanyolok megérkeztek, olyan csoportokkal találkoztak, amelyek hallottak az őseik által végzett szertartásról, és ezt le is írták a hódítóknak” – zárja.